Matthew Perry: Jóbarátok, szerelmek és az a Rettenet (Friends, Lovers, and The Big Terrible Thing), előszó: Lisa Kudrow, fordította: Molnár Edit, kiadó: Könyvmolyképző Kiadó, oldalszám: 315, kiadás éve: 2022
Chandler magánya
2022-ben, halála előtt egy évvel adta ki Matthew Perry az önéletrajzi könyvét, és most az évforduló miatt elővettük újra. Nem csak érdekességeket tudhatunk meg belőle a Jóbarátokról, Julia Roberts-ről vagy Bruce Willisről, de betekintést nyerhetünk egy jó stílusban író, önreflektív és a poklot-mennyet megjárt függő fejébe is. (Ez utóbbi miatt éri meg annyira.)
A kiadása után olvastuk először a könyvet, aztán gyors egymásutánban még egyszer, újra. Most viszont, a halála harmadik évfordulóján dermesztő az első sorokkal szembesülni: „Sziasztok, a nevem Matthew, bár lehet, hogy ti más néven ismertek. A barátaimnak csak Matty. És csoda, hogy élek. Ha akarjátok, képzeljétek azt, hogy ezek az üzenetek a túlvilágról érkeznek: az én túlvilágomról.”
Az előszót Lisa Kudrow írta (a Jóbarátokban Phoebe), és még ő is ebből a könyvből szembesült csak azzal, hogy az a férfi, aki sokáig szinte mindenkinél közelebb állt hozzá, milyen nehézségeken ment keresztül. De nem csak ő, hanem a szűk családon kívül talán senki más sem tudhatta igazán, hogy mi történik vele. Még annak ellenére sem, hogy élő egyenes adásban milliók nézték végig a függőségének stádiumait, mintha csak egy rossz sorozat lenne. Ráadásul ő volt a legelső híresség is, aki elvonóra került. Mégsem tudhatta senki ennek a mélységét, mert ő volt az a fickó, aki mindig inkább elviccelte a helyzetet, hogy ne kelljen komoly dolgokról beszélnie. Igen, igazából ő volt Chandler.
A könyv lineálisan halad, csak egy-egy (drámai) fejezet töri ezt meg, ami a jelenben játszódik, és az út végét mutatja. Könnyen olvasható, és jó stílusú. Igaz, hogy néha feláldozza magát a sztoriért, de összességében mégis megdöbbentően önreflektívnek és őszintének tűnik. Nem szépít benne semmit, inkább az az érzésünk, hogy néhol túl kemény is önmagával. Viszont egy pillanatra sem hagyja el a humort, ezért bármilyen nehéz is éppen a téma, megkönnyíti a befogadást.
Pedig nem finomkodik, és nem ken el semmit. Habár a szöveg nagy részét még így is a filmipar hátsó szobái és kulisszák mögött történtek teszik ki, így aki azért érkezett, hogy megtudja, milyen egy randi Julia Roberts vagy egy bulizás Bruce Willis társaságában, az sem fog csalódni. Természetesen hosszan ír a Jóbarátokról és Chandler karakteréről is, akit ő már tizenévesen kitalált Kanadában a barátaival, mégis egy hajszálon múlt csak, hogy egy évtizeddel később Hollywoodban le ne maradjon róla.
A fennmaradó részeket pedig az életrajz tölti ki, amiben Keenau Reeves-en és egy bizonyos fogorvoson kívül szinte mindenkiről kedveseket ír, de állítólag az első is csak vicc volt. Ehhez az életrajzhoz pedig szorosan hozzátartozik a függősége, ami mintha a belenőtt volna a csontjába, annyira a részévé vált, és amit a genetikán kívül a kéthónapos korában neki beadott fenobarbitállal is megalapozhatott az akkori orvostudomány. Mégsem tolja át a felelősséget a korán elvált szüleire, sem a magányra, amiben kisgyerekkorát töltötte, sem egy baleset után szerencsétlenül megválasztott fájdalomcsillapítóra. Viszont megmutatja azt a magányt, amit csak egy szerhasználó élhet át. Akkor is, ha éppen a világ legismertebb embere. (Aki éppen nem tud kimenni a szobájából, mert mellékhatásoktól szenved, és az aznapi adagját is fel kell hajtania, ami ekkoriban már 8 órás munkája volt.)
Bárki, akinek érintettsége van, vagy csak érdekli a téma, könnyen tud majd kapcsolódni. Mert valószínűleg a hírneve és a sikere miatt Matthew Perry tovább élhetett függőként, mintha nem ő lett volna Chandler, de ez nem jelenti azt, hogy bármi is könnyebb lett volna neki. Pedig nagyon akarta. Annak ellenére, hogy rengetegszer elbukott. Újra felállt, és közben sokaknak segített is. Ezt a szálat hiányoljuk a könyvből, habár talán nem is neki kellene mesélnie róla. Viszont valaki megtehetné. Mert ez alapján, amit olvastunk, az az érzésünk, hogy túlságosan egyedül volt a világban. Csak ő, és az a Rettenet.
Az első sorról már beszéltünk, de az is érdekes – főleg így utólag -, hogy a kilátással kezdi. Mindig, minden egyes lakásánál az volt a legfontosabb neki, hogy hatalmas, szép kilátása legyen. Arra vezette vissza, hogy amikor kísérő nélküli kiskorúként sokat repült (majdnem ez lett a könyv címe is), akkor rettenetesen félt, de amikor feltűnt előtte a város fénye, akkor azt érezte, hogy már nincs egyedül. Hogy ott majd szeretni fogják. Élete utolsó posztja is ez volt: zenét hallgatott a medencéjében, és arról írt, hogy ez a kilátás neki a legszebb. Ugyanott találták meg napokkal később.
Előtte viszont kapott még egy évet a könyvvel. Egy évet, amikor őszintén beszélhetett arról a pokolról, amit egyedül megjárt, és a világ pedig végre értően odafordulhatott hozzá. Lehetett volna több is.
