Wildwood – A tiltott Vadon, rendező: Travis Knight; szereplők: szemkáprásztatóan folyékony mozgású bábfigurák; animációs dark fantasy könyvadaptáció, 131 perc, 2026 (16)
Stop. Motion!
2019 tavaszán hivatalosan még csak sejthettük az előző Laika bemutató idején, hogy mi lesz a következőjük, arra azonban talán senki nem volt felkészülve, hogy 7,5 évvel később már egy olyan alkotás kerül a vászonra, aminek nézése alatt végig érezni, hogy valami filmtörténetinek lehetünk részesei. Ha a stop motion műfaj eddig várt egy király koronázására – koronázatlanból akadt pár -, akkor tovább már nem kell. Éljen a Wildwood – A tiltott Vadon!
Vannak azok az erős élmények az ember életében, melyek megélése során igazából egyáltalán nem akarjuk, hogy véget érjenek. Amik után irtózatosan nehéz visszatérni a szürke hétköznapi temérdek teendői közé. Az időt nem tudjuk visszatekerni, ezért agyunkkal végig próbálunk fejben még ott maradni, ahol már nem vagyunk, hisz nem akarjuk elengedni azt az önfeledt, euforikus érzést, amit a boldogsághormonjaink előhoztak. Így aztán szívünk és lelkünk egy része mindenképp ott ragad abban a megfogatatlan, de sajnos már eltelt időben, ami alatt megéltük azt a valami extrán pozitívan kirobbanó történést, mely ezt előidézte belőlünk. Mivel picit ott ragadunk, az agyunkban pedig folyamatosan életben tartjuk, a sima hétköznapi tennivalók könnyen megsínylik a „valóságba” való visszarázódás göröngyös útját, ha közben minden gondolatunk még mindig azon jár, amit ennyire bombamódú intenzitással éltünk át. Ahogy próbálunk visszatérni, csak bizakodhatunk, hogy mielőbb részesei lehetünk majd egy újabb hasonlónak, mert míg az nem történik meg, vagy legalábbis nincs reális és konkrét dátumhoz csatolható ideje egy afféle célként működő útmutatóként, addig minden más csak olyan egyformán unalmasnak, laposnak tűnhet. De a legrosszabb, hogy sosincs arra garancia, hogy lesz-e egyáltalán legközelebb. Azt csak az idő dönti el, s teljességgel kiszámíthatatlan mit is hoz pontosan a jövő. Így pedig tényleg csak a remény marad, az hal meg utoljára.
Gondban vagyok e sorok írásakor. Sosem voltam a színtiszta fantasy rajongója (a Gyűrűk Ura trilógiát csak egyszer láttam, a Harry Potterek sosem izgattak), a Laika munkássága sem áll oly közel hozzám, mint más animációs stúdióké (nem mintha bajom lenne velük, sőt!), így aztán elfogultsággal nem igazán lehet vádolni. Persze, a Wildwoodot megelőzte a híre. Azok az extrém magas elvárásokat felállító dicshimnuszok, a készítésének álleejtő háttere és minden, ami napvilágot látott róla, jó előre tudatták velem, hogy ez megint egy olyan év, ahol 5-nél (nem eggyel) több animációsfilm simán megérdemelné az Oscart – pláne, hogy a kategóriába épp be tudott kúszni még Prérifarkas pereskedése is – és hogy milyen jó a műfaj rajongójának lenni. S mennyire kár, hogy még mindig sokan kvázi lenézik, pejoratívan hívják ezen művészeti alkotásokat meséknek és gyerekesnek tartanak egy ereje teljében lévő komplett iparágat, amiből egy életkor felett mindenkinek „ki kéne nőnie”…
Egyértelmű volt, hogy ezen fanyalgókra 3 perc alatt rá fog cáfolni minden idők leghosszabb, leggrandiózusabb és legambiciózusabb stop motion projektje, ami olyan magas szintet képvisel technikai fortélyaival, hogy megkockáztatom, ez egyben a legfolyamatosabban mozgást szimuláló fényképgyűjtemény valaha. Nem csak animációban: úgy általában a 24 fps-t használó filmekben. Ami ennél mozgalmasabb, ott már tuti van valami trükk, s nem a 48 fps-es HFR-re gondolok, hanem hogy ami ilyen szinten pörög élőszereplős film, annak képkockáin gyaníthatóan már kevesebb emberi kéz által előállított dolgot látni, mint itt.
Készültem az előzetes vélemények miatt erre, de a szemem még így is csak káprázott ebben a látványorgiában, hisz nyilvánvaló volt, hogy épp valami történelminek lehetek tanúja. Mivel a keményebb fantasy részek csak azután érkeztek, hogy eltöltünk egy kis időt a vadonon kívül, így mire a személyesen kevésbé fekvő szakaszhoz ér a cselekmény, addigra már rég megvett, rég letaglózott és túlságosan benne voltam a sűrűjében ahhoz, hogy aztán egy picit is azon járjon az eszem, mennyire nem szoktak izgatni az ilyesfajta sztorik.
Mikor véget ért a sajtóvetítés, tudtam, hogy több okból sem kell ezúttal rohanni az írással, amire ekkor szerencsésen tekintettem, mert hátha mire neki tudok kezdeni, addigra sokkal kompaktabban sikerül majd mindent megfogalmazni, a lehetőnél még kevesebb részletet elárulva bármiről. A filmet megelőző imádat ellenére se gondoltam, hogy majd pont engem, aki ugyan a Kubo mélységeit és stúdió legutóbbi mozijának, a 2019-es Az utolsó láncszemnek a humorát nagyon élte, ennyire szavak nélkül fog hagyni az élmény. Úgy szavak nélkül, hogy azokat írói vénámmal se találjam sehol. No meg sokkal jobban rezonálok az Aardmannal, az ő koncepcióként megmaradt daraboskás mozgásukkal, látványukkal, történeteikkel, mintsem ezekkel a darkos stop motionökkel, amik Tim Burton vizualitásából nőttek ki. S még egy sikeres fantasy könyv adaptációja is, ami oké, young adult, azt csípem, de hát pl. a Narniákkal sem tudtam mit kezdeni soha. Egyszerűen lepattannak rólam ezek.
De szóhoz sem jutottam miután lement a stáblista, húztam a székből való felállást, de aztán csak foglalkoznom kellett a terem elhagyásának témájával. Hagynom kellett ülepedni a látottakat, az átélteket, de mint azt a cikk eddigi alakulása alapján sejthetitek (pláne, ha törzsolvasóink összemérik a többi irományommal), 1 héttel utána sem lett könnyebb. Persze nem könnyíti meg mindaz, amiről valójában az első bekezdés szólt: a sajtóvetítés és a kritikaírás között ért egy olyan 3 napos élménybomba a Hungaroringen, melyről még így 3-4 nappal azután se teljesen értem haza lélekben. A szürke hétköznapi ritmusba való visszazuhanás sikertelenségét pedig csak elősegítette, ahogy szétszórtságom közepette próbáltam arra koncentrálni, hol is hagytam abba dolgaimat, mielőtt a pályán való időtöltés elvarázsolt volna. És ekkor jött a felismerés: egy elvarázsolt vadonban hagytam azon énem egy nagy szeletét, aki nem akart ám onnan hazajönni, csak elbúcsúzott attól a felemtől, aki még most is egy spanyol csapat körül sertepertél a boxutcában.
Így pedig az, aki most itt van a jelenben íráskész, épp úgy érzi magát, mint a tehetségüktől megfosztott kosaras cameók a Space Jamben. A Wildwood egy mindent egybevéve 15 éves projekt volt, amely már akkor a Laikáé lett, mikor még a könyv sem jelent meg. A regényhez kiadott animációs trailert ugyanis Travis Knight stúdiója készítette el, akiknek 2011 őszén még csupán egyetlen, nem koprodukciós mozifilmből állt repertoárjuk, a Coraline-ból, miközben nagy erőkkel készült a ParaNorman. Egy héttel a könyvesboltok polcaira való felkerülés után elindultak a tárgyalások az adaptálásról. Míg a szerző inkább látta maga előtt világának megelevenedését animációs formában, semmint élőszereplősen (pár részletet konkrétan így is írt meg, míg feleségének illusztrációi szintén ezt erősítették), addig a 2005-ben alapított stop motion istállónak a sztori mellett az jelentette a ragaszkodást, hogy egy oregoni házaspár ott is játszódó könyvét pont ők vihetnék filmre, a cselekmény helyszínéül szolgáló Portland szomszédságában elkészítve ahhoz a bábokat és a díszleteket.
Ám ekkoriban Travis szerint még nem állt készen a technológia, ami ahhoz volt szükséges, hogy a Wildwood méltóképp filmmé válhasson (hasonló szavakat a Titanic idején halhattunk Camerontól, mikor az Avatarról beszélt), ráadásul ő maga sem egy ekkora léptékű projekttel akarta megejteni rendezői debütálását. Az lett a Kubo, ami után gyorsan élőszereplős megkeresést is kapott (az Űrdongó azóta is a legjobb a Transformers-ek sorában), s érdemben csak az után tudott nekiállni a Wildwoodnak, ami pont jól jött ki, hisz akkoriban tartották az előző Laika premiert.
A covid persze ebbe is beleszólt, szerencsére egy kézműves munkákkal, elzárt termekben készülő produkciót nyilván kevésbé befolyásolt a külvilág, mégsem egyből jelentették be, hogy már forog, hanem utólag rántották le a leplet róla, már azután, hogy a szinkront is felvették hozzá a vírus kellős közepén, 2021 nyarán. Mivel Knight direktben animátorként nem vett részt a film életében, ezért volt ideje közben egy másik élőszereplős kiruccanásra, ami idén nyáron túl sok vizet nem zavart, utólag meg pláne elég kontrasztos lesz ránézni filmográfiájára: Az univerzum védelmezői és a Wildwood pár hónapon belül ugyanattól a direktortól? Hát, előbbi lesz a lábjegyzet utóbbi történelmi visszatekintőiben.
Átlagemberként szinte egészen felfoghatatlan számok kerültek elő a film kapcsán annak kulisszáiból. 117 helyszín 136 díszletében 231 teljesen kidolgozott bábot mozgattak a 130 perc során, az epikus végső, 12 perces csatajelenetben pedig 400 snitt található 3000 karakterrel a képen (a különböző seregek tömegeit ugye nem egyedileg kellett megtervezni, hanem elég volt simán sorozatban gyártani őket), amit 5 olyan gigantikus terepasztalon vettek föl, hogy ha azokat hosszában összetolnánk, nem férne el a stúdió épületén belül. Egy embert csak azért vettek fel, hogy a főszereplő, Prue finálé közben szerzett sebesüléseivel foglalkozzon, s azokra úgy figyeljen, mintha egy élőszereplős maszkmester lenne.
Van egy jelentős sas karakter, nem sokat szerepel, de az a nem sok egyedül nála 4 évnyi munkát jelentett, amit szintén egy csak ehhez rendelt stábtag felügyelt. A varjak seregét már muszáj volt számítógépes rásegítéssel létrehozni a komplexitás miatt (akár a víz szimulációt), ám ez azért nem látszik, mert 1:1-ben a kézzel készült testrészeiket szkennelték be hozzájuk. A jelmezekhez a varrók olyan anyagokat használtak, melyek a ruhák valódi megfelelőjének is az alapjai, ami nyilván nem egy jelentős új fortély, csak itt ez is látványosabban átjön.
Az arcmozgásokat teljesen digitálisan tervezték meg, ténylegesen lerenderelték úgy, mintha egy átlag Pixar lenne, aztán szépen kimerevítettek minden képkockát és az összes premier plánban látható karakter összes arcát, azaz másodpercenként 24-et 3D nyomtatással átültettek a valóságba és egyenként illesztettek rá a fotók kedvéért a bábok fejeire. Ez összesen 142 000 darabot jelentett, ami több, mint 7x-ese annak a mennyiségnek, amikor 17 éve bemutatták a Coraline-t. Nem csak a mimikák lettek ennyivel részletesebbek, mozgékonyabbak és folyékonyabbnak hatók.
Most először külön kifejlesztettek arra egy megoldást, hogy a szereplők valós idejűen tudják utánozni a légzést, továbbá szintén először a komplett izomzatukat is sikerült bepréselni a vázukba, nincs tehát élettelen mozdulatlanság akkor sem, amikor eddig volt. Nemhogy a Laika életében – a komplett stop motion műfajban! Ezeket pedig leírni is elképesztő volt, gondolom olvasni is az, hát még a szemünknek elhinni, ahogy látjuk mindezt a vásznon megvalósulni és összeállni eggyé. Egy perc a filmben 1440 egyenként beállított fényképből tevődik össze. A stáblista ideje (benne a kulisszamontázs) és a stúdiólogók nem tudom mennyire viszik le a tiszta játékidőt, de nagyságrendileg 180 000-nyi stop alkotta meg a film teljes motionjét. Egyszerűen félelmetes… és filmtörténeti.
Dario Marianelli mind a Laikával (Doboztrollok, Kubo), mind Knighttal (Kubo, Űrdongó) harmadjára dolgozik együtt, zenéje pedig most még túl friss és túl rétegalkotáshoz készült, hogy azonnal instant klasszikussá váljon, de minden, ami hangtechnika, az legalább olyan odaadással készült, mint a fent taglalt képi világ. A zörejesekről nagyon jó lenne kapni egy videót, hogy vajon a díszletekhez és a bábkellékekhez pontosan olyan megfelelőket találtak-e, amit ábrázolnak a képen látottak, avagy mindenféle kreatív alternatívával idézték elő a kívánt hatásokat, mint általában. Mert a végeredményt látva ez sem egyértelmű.
A korhatár viszont nem játék: a 16 itthon talán kissé erős (annak ellenére is, amilyen sokkoló képsorokból áll a prológus mind történés, mind vizualitás, mind meztelenség terén), de egy 12-est mindenképp komolyan kell venni, csak nagyon kivételes esetben javaslok az alá menni, de mindenképp két számjegyben maradva. Nem hiába ez lett a Laika legerősebb besorolású kalandja.
De hogy ez miért is van így pontosan… na, azt már nem akarom leírni. Igazából semmit sem akarok ellőni a sztoriból, a világból, a karakterekből, a fajok közti hierarchiáról, a feszültségből, a feldolgozott komoly témákból és a tanulságos mondanivalókból, mert ezekről még ugyanennyit lehetne írni, de talán most először érzem úgy egy animációs mestermű kapcsán, hogy tényleg vétek lenne bármit részleteznem. Ez így nyilván faramuci helyzetet szül, hisz szegény drága olvasó, aki eddig csak üres magasztalások hadával találkozott, talán remélt némi érvekkel való alátámasztást is, de a Wildwood olyan erős csomag, hogy talán már bűn az is, ha csak az összes, a cikkben beágyazott videót és trailert megnézi az ember a film előtt.
Nem egy untig ismert valami ez, nem is egy egyszerűen összefoglalható high concept, mint teszem azt az „egy csónaknyi állat sodródik az árvízben egymásra utalva” jelige, amit tök könnyű aztán spoilerek nélkül is teljesen jól kifejteni. Neeem, ez itt olyan komplex és annyira folyamatosan egyben lévő fantázia, ami pár éven belül reálisan érdemelné, hogy több műfajon belül pozitív hivatkozási pont legyen. Nem kell ezt lebontani elemeire már most.
A nagy szavak után viszont egy kicsit érdemes kilépni a tiltott vadon mágikusságából, s lejönni Portland talajára, két okból. Egyrészt van a fentiek alá szerencsére nem tartozó aspektus, másrészt azt azért mégsem árt indoklás alá helyezni, hogy ezek után hol marad a max pont. Az elsővel kezdve, mely nem más, mint a humor, az is teljes mértékben beleillik az eddigi méltatások mellé: váratlanul vicces az alkotás, ám ez nem megy a komolyság kárára, épp ellenkezőleg ad egy roppantmód kellemes hullámvasutat az ingadozás. Mindig akkor vannak gegek, amikor pont szükségünk van rá, legyen az egy képi-hangi random Star Wars vicc, amit fel se fogunk igazán, mert annyira hirtelen és „hogy mit is láttam az imént?” érzetű, hogy az tanítanivaló, vagy legyen az valami szövegkönyvi frappáns sziporka az adott helyzettől függően ütősre hagyva. Hol egy megmosolyogtató szívhez szóló cukiság, hol épp a főhős cinikus beszólásai mások – szülei, iskolatársa, a főgonosz és az erdei társadalom többi résztvevője – felé. Azonban, hogy hol van ezek után a 10/10-es értékelés?
Hát az bizony elveszik abban, hogy összességében a (dark) fantasyn belül, ha nagyon őszinték vagyunk, olyan túl sok újat nem mutat. Nem korszakalkotó módon rázza fel a zsánert, hanem „csak” egy tökéletességig csiszolt, de meglévő sablonokra épülő alkotás ez, ami még így is könnyedén megérdemelné az „elmúlt huszonév legjobbja” titulust, na meg gondoljatok bele: hová fokozódnék még a jelzőkkel, ha elvakult fantasy hívőként és óriási Laika fanként érkeztem volna? A Wildwoodban minden a helyén van, de ahogy a Gyűrűk Ura, úgy ez is unalomig ismert elemekből áll, csupán azok mindig képesek meglepni és újra és újra magukkal rántani az élmény fenntartása érdekében.
Majdnem mindenben tökéletes a film, tényleg egy életre velünk maradhat az első rácsodálkozás feelingje a teremben, ahogy saját szemünkkel konstatáljuk, milyen filmtörténeti, amit látunk, ahogy épp a stop motion felavatja valódi királyát, de mindezt bármiféle drasztikus – nem technikai – újítás nélkül teszi. Hiába tehető egy polcra Középfölde világával, hiába lesz ahhoz hasonló hivatkozási pont (legalábbis remélem), hiába kreatív animációs újításai, az összkép nem olyan drasztikusan újszerű, mint amit sugározni akar a hype. Ez nem lehúzás, francokat: ez csak egy kifejtése, hogy a teljes széksor helyett miért mást láttok a kritika alján. Stop motionként 12/10, fantasyként 10/10 (hát, ha még rajongó lennék!), ám filmként egy nagyon icipici hiányzik a tökéletességhez.
De nem tudni, hogy mikor kerülhetünk ahhoz ilyen közel legközelebb. Nem animációban, bárhogyan. Nincs egy dátum, ami jelezné, hogy jövőre február 30-án ismét érkezik egy gigász (jó, a Pókverzum 3 ’27-ben esedékes), ahogy azt sem tudni még, mikor áll össze legközelebb egy olyan esemény a Hungaroringen, ahol az élményemért felelős személyek magja ismét egyszerre lesznek jelen. Mert mint ahogy írtam fentebb: a jövő teljességgel kiszámíthatatlan. A könyv trilógiává érett, lenne mihez nyúlni, de ha egyetlen állat leanimálása 4 évig tart, akkor jóformán mindegy, hogy már vannak meglévő karakterbábok és helyszínek, amik potenciálisan újrahasznosíthatók. Na meg a Laika sosem csinált még folytatást, ami nem jelenti azt, hogy a magnum opus-ukkal ne törjék meg a hagyományt… csak ne lepődjünk meg, ha a naptárunk akkor már kb. 2035-öt mutat.
Egy Pixar egy rendkívül fontos környezetvédelmi üzenettel. Egy Pixar egy rendkívül fontos társadalomkritikai üzenettel. Egy Aardman fontos kérdésfelvetésekkel remek paródiaként. Egy DreamWorks egy rendkívül szívhez szóló baráti mondandóval nyugatiak számára új közegben. Egy Laika rendkívüli filmtörténeti legekkel és alájuk nem adó tartalommal. Egy Netflix, amiért Brad Bird csak írja a Hihetetlen család 3-at (viszont csupán decemberben látjuk). Egy Illumination meglepően jó Hollywood karikatúrával. Egy Sony a látszatnál jóval mélyebb és átgondoltabb sportfilmmel. Egy ígéretesnek tűnő Disney tündérmese novemberre. És egy wannabe Warner, ami méltó Roger Nyúl örökös.
Nem tudom, hogy vajon 2026 összátlagminőség tekintetében a valaha volt legjobb éve-e az angol nyelvű nagy stúdiós animációknak (vitassuk meg!), de most, hogy oly nehézkesen hazajött 8 nap után a tiltott Vadonban császkáló lelkem, lassan ideje lenne a 6. napja a 25-ös box körül tengő-lengő szívdarabkámnak is elfogadnia, hogy egyszer sajnos minden extrán jó élmény véget ér. Muszáj visszatérni a szürke hétköznapokba, legyen az bármilyen fájdalmas. Pedig se a versenyhétvégét, se a Wildwoodot nem akartam a múlt részévé tenni, de hát ez van. Remélhetőleg mindkét fronton adatik majd még hasonló, mert jelenleg minden lapos. Jó, a Föld még így sem, de az nem vigasztal, hogy a józan eszem megmaradt… hol a dopamin?
