A boldogságnak nyolc karja van (Remarkably Bright Creatures), készült Shelby Van Pelt azonos című regényéből, rendezte: Olivia Newman, szereplők: Sally Field, Lewis Pullman, Joan Chen, Kathy Baker, Colm Meaney, amerikai dráma, misztikus, 111 perc, 2026., korhatár: 14+ Netflix
Megjavítani azt, ami eltört
Shelby Van Pelt 2022-es regényéből készült film a veszteségekről mesél, de mindezt ügyesen a múltba helyezi, hogy a jelenben már csak a magányos szereplők otthonra találásán legyen a hangsúly. A boldogságnak nyolc karja így aztán egy szerethető, bekuckózós történet lett némi csodával és a varázslatos Sally Fielddel, akinek minden kamera előtt töltött pillanata egy ölelés. 
Vannak olyan filmek, amik bevallottan nem akarják megváltani a világot, csak néhány boldog percet szeretnének nyújtani, meg egy kis reményt arra, hogy az életnek van értelme, a dolgok kibogozódnak végül, és az is otthonra fog találni, aki eddig bolyongott. Jellemzően a Hallmark filmek képviselik az egyik vonulatot, amik olyanok, mint egy túldíszített, és némiképp giccses karácsonyi képeslap. Habár egy évben egyszer még azoknak is lehet helye. És vannak azért az ennél univerzálisabb történetek, amiket nem öntöttek le annyi cukormázzal, mégis már az első pillanatban érezhető rajtuk, hogy olyanok lesznek, mint egy forró tea és egy meleg takaró, ami a kedvenc fotelünk mellett vár minket. A boldogságnak nyolc karja van mind könyvben, mind ebben a feldolgozásában ez utóbbiak közé tartozik szerencsére.
Azt mondják, hogy könyvben az olvasóra van bízva, hogy a leírtakból mit és hogyan képzel el, így aztán egy jóakaratú, beszélő polip is megjelenhet inkább az író hangjaként, mint egy háromdimenziós, létező fejlábúként egy egészen kicsi akváriumban. Mert ebben a filmben viszont lesz polip is, deklarált szereplőként. Habár az az előnye megvan a könyvhöz képest, hogy maga Alfred Molina adja hozzá a beszédhangot. Mindenki döntse el tehát, hogy melyiket kedveli jobban, és aszerint válasszon médiumot magának. Persze nem azt mondjuk, hogy a polipokkal, vagy a csodákkal úgy általában bármi baj lenne. Mert nincs. Mi például kedveljük a csodákat. Ahogy a rendező, Olivia Newman is. (Ahol a folyami rákok énekelnek) Éppen ezért nem is mesekönyvet készített nekünk, hanem csak egy ideális kisvárost, ami sok fájdalom és nehézség szilánkján tündököl. Így pedig már nem is olyan irreális az egész.
Ráadásul Sally Field és Lewis Pullman kettőse igazán őszintén játszik ebben a csodavilágban. Valószínűleg főleg rajtuk múlt, hogy az eltűnt apáról és eltűnt fiúról szóló történet végül nem fulladt giccsbe. Sally Field tehetsége régóta elvitathatatlan, kétszeres Oscar-Golden Globe (Hely a szívemben, Norma Rae), Forrest Gump mamája, de a Lincoln (2012) alapján is ott van korosztálya kiemelkedő színészei között. Ráadásul nem csak profizmust, hanem mélyről jövő humanizmust is képvisel minden egyes szerepében, amiért a 4. Emmy-jét is megkapta végül, de az alkotás a Legjobb tévéfilm kategóriában is diadalmaskodott. (Érdekesség, hogy a Lányom nélkül soha c. filmben együtt játszott Alfred Molinával, bár valószínűleg most nem találkoztak a forgatás alatt.) 
Lewis Pullman pedig abban a néhány jelenetben, ami ebben a filmben színészileg is kihívást jelentett, bebizonyítja, hogy nem nepo babyként maradt meg a szakmában, hanem az érdemei miatt. De bájos még a mellékszereplők csapata is, akik biztonsági hálóként veszik körül és tartják meg a kettősüket. Idősödő karakterszínészek kaptak ezzel egy kis jutalomjátékot, és néhány hét kellemes forgatást egy gyönyörű helyszínen.
Mert nem csak a történet, de a látvány is nagyon szépen hozza ezt a bekuckózós, ideális távoli kisvárost, ahol minden egy kicsit jobb, és mindenki egy kicsit kedvesebb lehet. Végig olyan, mintha szikrázó ősz lenne: felsejlik az elmúlás, de éppen ezért minden ezer színben tündököl. Tényleg csak egy kellemes sarkot kívánunk hozzá, és egy nyugodt vasárnap délutánt.
