Fekete hattyú – kritika

Nők a teljes idegösszeomlás szélén – Flashdance meets Fight Club.

A Fekete hattyú annyiban nem egy Flashdance, hogy hősnője, Nina életében nem fogott kezében hegesztőpisztolyt, ellenben egy a városligeti műemléki körhintára emlékeztető gyerekszobában él fehér ágyhuzatok és plüssmackók között. Anyja tartja őt „bezárva” ebben a biztonságot nyújtó szülőkalitkában, ahol mint minden kisgyermeknek, neki sem lehetnek magánügyei, titkai, döntései. Nyilván ez az a szál, amely a dramaturgia szerint mintha csak mellékesen jelenne meg kezdetben, hogy aztán észrevétlen hangsúlyt nyerjen, de mivel már az elején izgalmasabbnak tűnik annál, eltáncolja-e – az egyébként húszas évei derekán járó – Nina a hattyú halálát vagy sem, azonnal ráterelődik a vájt szeműek figyelme. Motivációja felületesen nézve azonban tényleg ugyanaz, mint Alexnek, eltáncolni (jól) a kiszabott koreográfiát. Ám mivel a What a feelingre kápráztató előadóval ellentétben ő szürke kis egér anyja babaházában, máris jön az elnyomás okozta mentális deficit, és a Fight Club-faktor. A hasonlat húzza ugyan a lábát, de nem sántít. Mielőtt pedig spoilerezéssel vádolna valaki, sietek leszögezni, hogy nem, nem derül ki a történet végén, hogy Portman valójában a lába között matató Mila Kunis és Vincent Cassel, de még Winona Ryder és a zongorahangoló is egy személyben.

De ha már itt tartunk. Amikor az ominózus leszbijelenet hogy, hogy nem, kikerült a netre, olybá is tűnhetett volna, hogy a marketingesek egy aljas, de célra vezető húzással ágyaztak meg az akkor már hamarosan esedékes bemutató sikerének, egyébként egy merőben hamis képet festve ezzel a „szövegkörnyezetből kiragadott” részlettel a filmről. A Fekete hattyú arról szól a legkevésbé, hogy Natalie Portman és Mila Kunis kinyalják-e egymást, ugyanis Darren Aronofsky filmje pszichodráma, mérsékelten ijesztgetős, de gyakran igen nyomasztó és mindenképp zavarba ejtő lélekbúvárkodás. Akárhogy is, egész konkrétan fel tudom idézni, mikor kerültem utoljára film után ehhez hasonló szorongó hangulatba: A rekviem egy álomért megtekintésekor. Ha valaki találkozik Darrennel, azért ezt adja át. Meg hogy jobb szeretjük az ilyet a South Parkos interpretációban látni, amikor a magániskolás ráripakodik az apjára „elfojtottad a húgom ébredő szexualitását, nézd, most egy ribanc lett belőle!”.

Aronofsky kamerája levakarhatatlanul tapad rá a zaklatott hősnőre, aki mintegy a darab történetére rímelve egyre inkább teret enged eddig elfojtott (szájba rágva: fekete) énjének. Amelynek ilyetén felszabadítása azonban nem hoz tényleges felszabadulást, sőt. Ninán végzetesen úrrá lesz ennek a szerepnek, a vele járó sikernek (?), elismerésnek (?), elégedettségnek (?) akarása, lehetetlenné téve számára, hogy továbbra is a balettcipők és tükörfalak valóságához ragaszkodjon. Portman vitán felül döbbenetesen jól adja elő a szerepét, a lány minden apró zavarát, szégyenét, ijedtségét a finom rezdülések szintjén is kifejezve, beborítva, leigázva a vásznat. Kétségem nincs az idei Oscar-díját illetően. Aronofsky viszont, ha idén se kapja meg a magáét, mehet vissza a balettbe ugrálni.