A tv2 rövid időn belül többször is le-, majd rábeszélt arra, hogy nézzem A katedrálist. Az első-második „Az év sorozata” kiáltásakor kíváncsi lettem, a tizedik-huszadik otromba futtatástól elment tőle a kedvem. Tényleg csak azért írjuk le, hogy valahol meglegyen, mert hajlamosak vagyuk evidenciának venni, hogy ez mindenki előtt világosabb a Drehernél, tehát: soha, senki nem nevezte az év legjobbjának A katedrálist, ennek ellenére semmi nem áll a csatorna útjába, hogy ezt megtegye. E mellett szinte bagatell, hogy nem is sorozat, hanem minisorozat, ami nem egyszerűen azt jelenti, hogy kevesebb epizódból áll, hanem kurvára másik műfaj. A sztárparádé szó sorozatos ismételgetése is Donald Sutherlandet takarja, akit viszont félidőben kivégeznek. Tény, hogy Ian McShane és Rufus Sewell sem akárkik, de azért nem parádé.
Írták valahol, hogy legyünk türelmesek az elején, mert tényleg sok lesz a duma, de megéri kivárni, amíg beindul a hirig. Ez tényleg így lett, három hete még nagyokat ásítottam, de hamarosan felpörögtek az események. Ken Follett elbeszélése intelligensebb, mint mondjuk egy Dan Brown regény, és nincs kizárva, főleg most, hogy megfilmesítették, a majdani ennél komolyabb elismerése sem. De természetesen szó nincs róla, hogy a modern világirodalom kicsit is kiemelkedő darabja lenne, viszont láthatóan bőven elég ahhoz, hogy izgalmas, több tételes filmet készítsenek belőle. Mert mi tagadás, Tony és Ridley Scott nagyrészt Magyarországon forgott tévés produkciója megéri a pénzét. Mindehhez szüksége volt számtalan statisztára, egy a középkori sivárságot idéző magyar tájra, de egyébként várbelsőkben és az ominózus építkezésen zajlik minden. Legutóbb még csatajelentre is futotta és nem is vallott szégyent. Végeredményben mégis a szövevényes sztori, a kapcsolati hálók okos, de nem követhetetlen kuszasága adja az egész sava-borsát – ami tehát mégis csak az író érdeme.
Ami arcpirító benne, hogy a színészeknek mennyire nincs mit pirítaniuk, a gárda nagy része egy pofával játssza végig az egész minisorozatot. Waleran bíboros Eddie Murphy-sen felhúzott szemöldökét lebegteti unos-untalan, pedig karaktere, ez a minden cselszövés mögött álló kígyó, aki ugyanakkor féli is az istent és rendre korbácsolja magát feloldozást remélve, ennél izgalmasabb forma. Jankó a szellemi fogyatékos filmes figurák enyhén tátott szájával csodálkozik rá nőre, háborúra egyaránt; William Hamleigh arckifejezését pedig alapvetően az a rettegés és ebből fakadó harag határozza meg, hogy mikor fog anyja megint belenyúlni a gatyájába – igen, ez egy elég furi család a történetben, de hát sötét a középkor. Vagyis a relatíve bonyolult viszonyok szereplői maguk is többnyire összetett alakok, s hogy ezzel szemben az őket formáló színészek nagy része ennyire nem volt képes felnőni a feladathoz, az meglepő és dühítő. Matthew Macfadyenre és Rufus Sewellre ez nem vonatkozik, ők nem felejtették el, hogy színjátszás volna a feladatuk.
A katedrális alapvetően nyolc epizódra bontva mes
éli el a vaskos regényt, nálunk a szóban forgó csatorna ezt fele annyi alkalommal, vagyis dupla részekkel tudja le, még ha erről nem is beszél. Vagyis valószínűleg szerintük se az év legjobb akármije, mert akkor inkább elhúznák, amennyire lehet. (Itt teszem hozzá, hogy Follett a könyv sikere láttán írt folytatást, már forog is a második évad.) Ugyanakkor orrba-szájba reklámozzák, hogy a már lefutott epizódok fent vannak VOD-on több szolgáltatónál is. Én javaslom, aki teheti, inkább úgy nézze, ne szaporítsuk a reklámok közönségét.
No Comment