Mármint Sarah Jessica Parker minek csinálja. Persze a kérdés nem is igazi, tudom a választ. Matthew Broderickné ebben a legjobb, illetve ez az egyetlen dolog, amiben valamilyen: ránk bámul, de úgy, hogy hagyja ráncait érvényesülni – melyekből annyi van, hogy rémálmainkban is kísértenek –, aztán mondja, mondja és csak mondja, egészen addig, amíg az összes szexelő sterillé nem aggódja magát saját nyomorult urbánus helyzetéből kifolyólag, New York-ban és úgy egyébként az egész plázavilágban. Most meg Bostonban is.
Ugyanis jelen pillanatban az van, hogy SJP csak dógozni repül át a Nagy Almába, ott várja őt Kautzky Armand ír arca, hogy aztán a kétgyermekes anyuka válaszút elé kerülhessen; munka vagy család, család vagy munka. Mondjam, vagy mutassam? Na de ez is csak álkérdés, hiszen persze, hogy mondja, hiszen mondtam már, hogy mondja. Tanácsol, szenved, affektál. Mellébeszél. Könyváruház, életvezetési besteller-osztály, harmadik polc, balról a negyedik könyv, akárhányadik oldal, bármelyik bekezdés: „Korunk nagy dillemmái, avagy miképpen legyünk jók az ágyban, a szülői értekezleten és a tárgyalóteremben is, kávéfoltosan és hullafáradtan, például akkor, amikor gondosan beszárított, de a gyerek által hazahozott tetvektől viszkető pár szál hajunk ki sem látszik a Power Point-os bemutatózásból.” Hogyan, hogyan, hát úgy, ahogy Jessica. Rohanjunk előre, minimum két szatyorral vagy házinak hazudott sütivel, fintorogjunk és grimaszoljunk, használjunk közhelyekből előgyártott közhelyeket, válasszuk meg férjnek Greg Kinneart – mindeközben, aki multimilliomos eleganciával és tolakodásmentes romantikával gesztikulál, s szállítja a drága after shave-illatú magánéleti kísértést… Na, ő a magányos Pierce Brosnan.
Írhatnám, hogy a Csak tudnám, hogyan csinálja olyan rossz, hogy még fájni sem tud. De fáj. Nem azért, mert nem volt még a moziban ennél átlátszóbb, linkelősebb és ötlettelenebb hasonszőrűség, hanem azért, mert a tegnapi, a mai és a holnapi világunkban is baromi nehéz egyszerre szerető férj lenni például és sokat dolgozni (bocs, hogy magamra veszem és vonatkoztatom); sorban állni az egészségügyi alagutakban, ahol nem mindig van ott a fény a végén, mindeközben pedig válságos lázzal egyben tartani, ami egyben tarható – pláne, hogy miután hazaérsz, ott vár rád egy nem New York-i, hanem határozottan budapesti vizsla, aki leszarja SJP-t, meg az egész hóbelebancot, ő csak sétálni akar, de lehetőleg sokat. Szóval, az időrablás miatt sajog és zavar ez az egész. És még szórakozni se lehet rajta minimálisan sem: kínosan lapos és műanyag. Szunyókáláshoz meg túl hangos benne a megállás nélküli blabla. Eszetekbe ne jusson megnézni.
No Comment