Nagy nap van a tengerentúli tévézésben: számos hajmeresztő helyzet és véresen abszurd csattanó után (és akkor még finoman fogalmaztunk) megkezdi két részre bontott utolsó szezonját az AMC kábelcsatorna szakmailag és emberileg is rettentően sikeres drámasorozata, a Breaking Bad, magyar címmel Totál szívás.
Hogyan lesz egy átlagos (illetve az átlagosnál cseppet visszahúzódóbb, otthoni viszonyait tekintve papucs) középiskolai kémiatanárból kisvárosi drogcézár, aki maga főz és maga is uralja a piacot? Na hát pont ez a folyamat az, amitől a Breaking Bad ott van a legnagyobbak között. Az „átlagember és a kábszer” témakörben nem Walter White volt az első karakter, aki sikeres tudott lenni: a Showtime 2005-ben már útjára indította a családanya Nancyt, a kisvárosi fűárust, – egyébként ő is mostanában búcsúzik majd – de a Weeds (itthon: Nancy ül a fűben) más pályán játszik, elvégre választott műfaja vígjáték, még akkor is, ha ez a produkció se retten vissza a ronda poénoktól. Az AMC azonban feltűnően kerüli a kompromisszumokat (külön cikket érne meg az is, hogyan lett egy apró tévéadóból az egyik legsikeresebb, legelismertebb, olyan szériákkal, mint a Mad Men vagy a Walking Dead). A BB kreátora, Vince Gillian a lehető legkövetkezetesebben tartotta magát az eddig lement négy évad összes epizódjában az eredeti koncepcióhoz. Walternek megadatik az, amit Lucas nem tudott biztosítani Anakin Skywalkernek: míg a Star Wars nyávogós jedije nagyjából úgy állt át a sötét oldalra A Sith-ek bosszújában, hogy füttyentettek neki, ő meg ugrott, addig ez a jólelkű rákbeteg pedagógus önmaga előtt is észrevétlenül adja el lelkét jó pár, hülye helyeken elrejtett millióért. És ehhez hasonló folyamatot ilyen pontosan, ilyen depresszíven, de ilyen szórakoztatóan még nem nagyon ábrázoltak a tévében. Máshol se nagyon.
A Breaking Badnek elképesztően sok nagy pillanata van, ám az a csapda, hogy egyszerűen bűn lenne ezeket leírni, mert maga az élmény sérülne. Gillian ugyanis mindennel játszik: a feleség és a férj többszörösen bonyolult érzelmi kötelékével éppúgy, mint a Walter és közvetlen bűntársa, a nem túl okos, de éppen ezért szerethető volt tanítvány, Jesse közti, részről részre mérgesedő vagy átalakuló együttműködéssel. Aztán ott van persze Hank, a feleség húgának férje, aki tök véletlenül drogellenes osztagnál főnyomozó – ám Walter szerencséjére akkor macsó, hogy még azt se nézné ki (anti)hősünkből, hogy az be tudja kötni a cipőfűzőjét egy igazi lövöldözés közepette. Pedig a tanár egyre nagyobb hal lesz, még a drogmaffia legfurább, legdörzsöltebb alakját is megtévesztő legenda, aki otthon egy ideig tudja tartani a látszatot, de belül már olyan ütemben rohad, amilyet el se tudott volna képzelni annak előtte.
Persze mit sem érne az átgondolt ötlet és a pazar forgatókönyv, ha nem lenne egy színészgárda, de legfőképpen egy emblematikus főszereplő, aki az egész lényegét megtölti élettel: Bryan Cranston 3 Emmy-díjas alakítása a tévétörténet egyik legizgalmasabb teljesítménye. Egyszerre szánalmas és heroikus, szellemes és közönséges. De amitől igazán érdekfeszítő, és kénytelen vagyok megint ezzel jönni: úgy lesz belőle alvilági csúcsragdozó, zseniális erkölcsi hulla, hogy minden jóérzésünk ellenére sem veszti el a szimpátiánkat. És ezt az ördögi vonzalmat átélni igazi filmtörténeti élmény – már alig várjuk a nagy konklúziót.
No Comment