Az ember tragédiája, rendező: Jankovics Marcell, szinkron: Usztics Mátyás, Szilágyi Tibor, Molnár Piroska, Széles Tamás, Bertalan Ágnes, magyar animációs film, 160 perc, 2011
Madách Imre főművére túl iskolai tanulmányokon, túl a sokadik adaptáción, újra és újra rácsodálkozni, ez így önmagában mindenképp katartikus élmény. A kultúrakedvelő embernek örömteli ismét felemlegetni, hogy a magyar (dráma)irodalom képes ilyen időtálló remekeket szülni, a tévelygő embernek megnyugtató, hogy személyre szabottnak hitt életfilozófiai dilemmái valójában egyetemesek. Másrészről viszont picit ránk is pirít Az ember tragédiája, hiszen modernnek (isten ments’ posztmodernnek) vélt kérdésfelvetéseinket viszontlátni egy másfél évszáddal ezelőtt fogalmazott darabban: awkward moment. Nincs új a nap alatt, s ebben csak annyi az elkeserítő, hogy válaszokat azóta sem találtunk, de talán ugyanez felszabadító is bír lenni, ez hozzáállás kérdése. Az meg csak külön vicces, hogy a filmterv feltehetően át se menne a Filmalapon, mert hát minek ide egy Faust-utánzat.
Hogy ez az eszmeiség, ez a csodálatosan gazdag szöveg most legutóbb Jankovics Marcell animációs gigafilmjében került nagyközönség elé – ez minimum ambivalens érzésekkel tölti el az embert. Ha egy kvízműsorban kéne kiválasztanom, hogy ezt a filmet a magyar animáció méltán elismert és vitán felül egyik legnagyobb szaktekintélye hozta-e tető alá, vagy őneki mutatta meg diplomamunkájaként egy egyetemista, akit ezért úgy vágtak ki, mint a huzat, gondolkodás nélkül jelölném meg az utóbbit. Sajnos csak leírva tűnt izgalmasnak, hogy évtizedeken át készült Az ember tragédiája, ennél fogva különböző technikákat is alkalmazva, amelyek épp ezért így együtt az alapanyagtól függetlenül is izgalmassá teszik a projektet, mert valójában a végeredmény sajnálatosan kényelmetlen érzéssel tölti el a nézőt. Egy ideig vártam, mikor jönnek azok a jelenetek, amelyek az 1988 utáni technikákkal készültek, ám a változatosság kifejezés egész más értéket képvisel, ha a teljes spektrum unalmas. Az Úr szavait tartalmazó bevezetés alatti windows media playeres hangkövető animációkat idéző megoldást még simán el tudtam fogadni, de aztán egy maratoni magyar népmesék veszi kezdetét. És hiába csap át valóban radikálisan más vizualitásba egy-egy jelenet, pl. a prágai szín, csak mert más, még az sem élvezhetőbb.
Jankovics több helyütt kiegészíti, felturbózza, új jelentéstartalommal ruházza fel Madách egyik-másik bekezdését, olyanokkal, amelyek már csak az időbeli különbözőségek miatt az írónak nem is juthattak eszébe. Ez nyilvánvalóan minden egyes rendezőnek, aki százötven év alatt egyszer is színpadra vitte Az ember tragédiáját, megadatott, és jó is, hogy éltek, élnek ezzel a lehetőséggel. Hiszen ha egy színmű ennyire egyetemes témájú, akkor azt talán kell is, ha nem is aktualizálni, de adott korra lefordítva interpretálni. E tekintetben okkal vár sokat a néző, s nem is csalódik, hiszen Jankovics Marcell személyében e tekintetben valóban a legjobb kezekbe került a projekt. Így aztán a film minimum zavarba ejtően rímeltet leírt és hozzáadott gondolatokat, s ezekről nem értelmetlen gondolkodni. Ezért is jutunk el végül oda, hogy bár továbbra is tartom, 2012-ben nem így néz ki egy – ráadásul párás tekintettel kolosszálisnak nevezett – animációs film, ugyanakkor Madách gondolatainak újra és újrafelfedezése rendkívül hasznos és örömteli aktus.
No Comment