World War Z – Zombiháború – könyvkritika

Max Brooks: World War Z, Kiadó: Könyvmolyképző kiadó kft. Oldalak száma: 400. Kiadás éve: 2011.

Jót röhögtünk azon grafikán, ami a könyv és a film közötti hasonlóságokat jelenítette meg, de lássuk be, úgy voltunk vele, hogy ezek a geekek (én már nem vagyok biztos benne, mikor lehet használni ezt a szót), belekötnek az élő fába is; mindig lesz egy főfan, aki talál a százhuszonharmadik oldal alján egy bekezdés, amire semmi utalás nincs a filmben, nem beszélve arról, hogy minek lenne, teljes adaptáció nyilván képtelenség, egyelőre legalábbis a spielbergi Artificial Intelligence szintjén sci-fi (vagyis: egyszer akár meg is valósulhat). Ugyanakkor elolvasva a könyvet másodszorra is felröhög az ember: cseszd meg, ennek tényleg semmi köze a filmhez!

Az nagyjából azért már ismert volt a regény felépítéséről, hogy az fiktív interjúk gyűjteménye – méghozzá az apokaliptikus zombiháború utánról. Namármost itt rögtön meg is ütközhetnénk, rövid időn belül másodszorra, hogy mégis mi a rossebet izguljunk egy könyvön, ami a túlélőkről szól, ha egyszer túlélték? Ennél talán csak jobb, hogy Brad Pitt face to face a fasírtfejűekkel menekül, nem? Nos, nem. Hozzátéve, hogy a film nem volt amúgy csalódás, korrektül összerakott akció, Max Brooks regénye ugyanakkor mégiscsak formai bravúr, hiszen nem nagyon jut eszembe most hasonló ötlet a múltból, mint ez az interjúkötet. (Közbevetőleg: valójában a magyar kiadásban még a címük sem azonos, hiszen a film Z világháború kód alatt futott, ezt csak a könyv felénél vettem észre a borítón merengve.) A regény elbeszélője tehát egy már az elején bevallottan, szándékoltan a háttérbe húzódó újságíró (istenem, de kéne pár ilyen igaziból), aki mesélteti szereplőit emlékeikről, élményeikről. Nem utca embere-interjúkról van szó, hanem katonák, tudósok, orvosok, egyházi emberek mondják el, saját népük/nemzetük hogy s miként küzdött meg a fenevaddal. Nem annyira az eltérő (harci stb.) megoldásokon van ugyanakkor a hangsúly, inkább csak kiragadott, novellisztikusan elmesélt történeteket olvasunk, amelyek viszont mindig igyekeznek önmagukon keresztül bemutatni adott kultúrát, társadalmi berendezkedést. A központi téma tehát: miként reagálnak a különböző kultúrkörök egy olyan, korábban elképzelhetetlen eseményre, mint a halottak fel/támadása?

Ez az, amit a kritikák kiemelnek, ez az, ami Max Brooks számára izgalmasnak tűnt, s ez az, ami kiemeli a Zombiháborút hasonló horrorregények mára egyhangúvá vált vörösesszürkéjéből. Hozzáteszem, én ugyanitt kötnék bele: jól látszik, hogy mivel az író amerikai, legösszetettebb, árnyaltabb leírást saját társadalmáról tudja adni, nem hagyja ki a remek lehetőséget, hogy kritizálja a fogyasztást/szórakozást vallási státuszra emelő berendezkedést és még egy sor egyéb amerikáner ismertetőjegyet. Ugyanakkor bevallom, több más esetben az volt az érzésem, megelégszik a félműveltek közhelyeivel, ha hindukról vagy dél-afrikaiakról van szó. India és Pakisztán atomfegyverei, az oroszok egy vaskezű uralkodóhoz való vallásos kötődése, zsidó-arab ellentét, Johannesburgban meg volt az apertheid izé. Ez a hiányérzetem nem volt permanens jele, de fel-felütötte a fejét. Nyilván nem lehet egy-két oldalas interjúkban egyetlen beszélgetésbe a konkrét eseményeken kívül még egy ország őstörténetét is maradéktalanul beleszőni – ugyanakkor Brooks mégiscsak erre tett kísérletet könyvével. Ezzel együtt valóban érdekesek a különböző megoldási tervek, a változó viselkedés minták, mindent egybevetve egy olyan szövegről beszélünk, ami ordít érte, hogy megfilmesítsék. Oh, wait a minute…

Akkor mi a közös egyáltalán Max Brooks nagy sikerű regényében és a Brad Pitt főszereplésével készült, részint Magyarországon forgatott, de azoktól a jelenetektől végül inkább megszabadult hollywoodi filmben? Nos, Pitt karaktere annyiban tartja magát a könyv főszereplőjéhez/mesélőjéhez, hogy igyekszik hasonlóan sok helyre eljutni a világban, ahol ilyenformán neki is lehetősége nyílik/nyílna hírt adni kultúrspecifikus antizombi megoldásokról, méghozzá az események aktív részeseként, hiszen ő épp benne van a partiban, annak a közepén, nem utólag keresi fel az interjúalanyokat. A film ugyanakkor igen izzadtságszagúan teremt kapcsolatot a különböző helyszínek között (a könyvnek erre semmi szüksége, hiszen eleve azért utazgat az újságíró, hogy interjúzzon – tegyük hozzá, egy globális gazdasági és társadalmi összeomlás után ez nem kevés egy riportertől 😀 ), és az a kevés átvett gondolatfoszlány is erőltetetté válik. Az izraeli megoldóember túlaffektált „ha kilencen gondolják ugyanazt, a tizedik véleményére hagyatkozunk” magyarázata már a moziban sértette a fülem, könyvben olvasva egyáltalán nem tűnt akkora baromságnak, mint amekkora amúgy. És a müncheni olimpiára sem hivatkozott, csak hogy meglegyen a három darab példája, ahogy a filmben, mert az úgy hangzik jól egy dialógban. Ugyanakkor a film észak-koreai megoldása, miszerint pár nap alatt kihúzták mindenki fogát (itt egy pillanatra azért álljunk meg és képzeljük ezt magunk elé), fel sem merül; igaz, a moziban is csak egy tökéletesen értelmezhetetlen karakter félmondata utal rá.

A Zombiháború bűvésztrükkje tehát abban rejlik, hogy bár minden logika ellene van (utólag beszélnek a háborúról, akció szinte semmi, nincs lineáris történet, csak anekdoták), mégis működik, olvastatja magát. Nem izgulok rajta, egyszerűen érdekel. Érdekel, hogy ki hogy merre meddig egy zombitámadás közben. Aminek sem kiváltó oka, sem megoldása nem ismert – úgy lett vége, mint a háborúknak általában, hogy az emberiség győzött, mert több zombival végzett, mint fordítva. (A filmben ellenben ugye egyszer csak mint Doktor House, rálelnek egy megoldásra.) Ha folytatódik a film, amire van is esély, az nem lesz katasztrófa. Csak illene odafigyelni rá, hogy azokat az újításokat tessék megpróbálni adaptálni, amik a regényt sikeressé tették. Nem pedig rögtön első körben azoktól megfosztani.

Hozzászólások

hozzászólás