Monty Python: Live (Mostly); rendező: Eric Idle; szereplők: John Cleese, Terry Gilliam, Eric Idle, Terry Jones, Michael Palin, Graham Chapman; brit vígjáték-show; kb. 130 perc; 2014 (16)
A Papagáj-jelenet benne van
Minden idők legnagyobb komikustársulata idén tíz telt házas fellépést csinált a londoni O2 Arénában – az utolsót limitáltan a moziban is megnézhetjük.
Húsz évvel ezelőtt mindig élesre töltött videóval vártam, hogy a tévé leadjon egy újabb részt a Monty Python Repülő Cirkuszából, és soha nem csalódtam. A 15 játékfilmnyi anyagot tartalmazó 45 epizód, valamint a három legendás mozifilm (Gyalog galopp, Brian élete, Az élet értelme) számos mondata lett az állandó szóhasználatom része, kívülről megtanultam több jelenetet, sőt, volt, amit még főiskolai szaknapokon elő is adtunk közönség előtt. Azt, hogy mennyire intézményesült dologról van szó, nem kell taglalni, és hogy miért maradt meg ilyen erős szinten a kultusz, annak is megvan a jó oka.
A Monty Python nem olyan, mint az Illés vagy az Omega, akik meg mindig csinálnak egy utolsó utáni búcsúbulit. John Cleese-ék lényegében feloszlottak akkor, amikor úgy tűnt, hogy a közös ökörködést nem kell erőltetni, vagyis Az élet értelme című, a korábbi munkákhoz képest egy kicsit haloványabb filmjük után. De ha még nem is ezt tekintjük a búcsúnak, akkor nyugodtan nevezhetjük annak talán legkarizmatikusabb tagjuk, Graham Chapman 1989-es halálát. Azóta tényleg semmit nem követtek el együtt, azt leszámítva, hogy néha egyikük vendégeskedett a másikuk filmjében, illetve beültek egy talk show-ba valamelyik aktuális jubileum alkalmával. Jól is tették, hogy nem csináltak semmit, mert a DVD-khez készült, a tagokkal többnyire külön-külön felvett poénkodások gyakran túllépték a kínosság határát, és akkor most eléggé finoman fogalmaztunk. A reunió tehát szerencsére elmaradt, már mindenki a jól megérdemelt nyugdíjas éveit élvezte, amikor aztán mégis csak összetrombitálódtak valahogy.
Ebben az összeállásban nyilván az a legfurább, hogy a tagokat együtt pythonozni utoljára a negyvenes éveikben láttuk, és most kissé szokatlan öt öregember bohóckodása. Érdekes lett volna megnézni, milyenek lettek volna az előző két évtizedben, de hát a „ha…” kezdetű mondatoknak nem csak a Sport1 kommentátorai szerint nincs értelmük. Így most már be kell érnünk ezzel a búcsúfilmmel, melyet a londoni O2-ben forgattak, és ekképp időnként olyan a hangulat, mint egy rockkoncerten. Bizonyos jelenetek kezdetekor, egy-egy ismert karakter felbukkanásánál hatalmas az ováció, és persze az idétlen dalok szövegét is mindenki fújja kívülről. A legnagyobb röhögés természetesen az eredeti bejátszásokat kíséri: a Hülye Olimpia, a Pearl Harbori csata rekreálása a Batley Nőegylet által, illetve a Filozófusok focimeccse évtizedek elteltével is ugyanolyan vicces maradt. Utóbbinál álljunk meg egy pillanatra: a napnál is világosabb, hogy minden idők legnagyobb gólja nem Marco Van Basten kapáslövése az 1988-as Eb-döntőn, nem Diego Maradona cselsorozata a mexikói vb-n és még csak nem is Zlatan Ibrahimovic 35 méteres ollózása, hanem a görög filozófusnak beöltözött Eric Idle felhőfejese Cleese beadásából. Elég csak Gary Linekert megkérdezni.
Ami még örömteli a régi klasszikusok újranézése mellett, hogy Pythonék hetven felett is egész jó komédiások maradtak. Oké, Terry Gilliam soha nem volt az (bár az 1982-es, Hollywood Bowlban felvett hasonló filmjükben volt egy pár egészen vicces pillanata), és most névrokona, Terry Jones sem remekel, a maradék három tag viszont remek alakítást nyújt. Ha több haja lenne, elmondhatnánk, hogy Cleese séróból hozza a régi figurákat, Michael Palin bizonyítja, hogy továbbra is ő a legsokoldalúbb színész a csapatból, Idle pedig az a Python tag, aki ma még jobb színész, mint régebben. Ez amúgy is elsősorban az ő show-ja: már régóta nyaggatta a többieket, hogy álljanak össze, és a film alatt végig érződik, hogy magabiztosan uralja a színpadot.
Sajnos a produkció legnagyobb problémája is az ő nevéhez kötődik. Az utóbbi éveket Python témájú darabok színpadra varázsolásával töltő Idle-on valószínűleg túlságosan is eluralkodott a musical-mánia, ennek következtében a műsor tele van operett elemekkel. Több ponton is beront a színpadra vagy tucatnyi táncos-énekes, és fényűző színpadi külsőségek mellett parádézik, sokszor bántóan hosszan. Amikor meg csak statisztálniuk kell az öregek mögött, olyan ripacskodó pofákat vágnak, hogy sürgősen be kéne vinni őket a Túlspilázók Kórházába, amit pont egy régi Python szkeccsből ismerhetünk. A Guardian újságírója egy kicsit a Benny Hill Show-hoz hasonlította Cleese-ék reunióját, és néha nehéz nem egyetérteni vele.
Aztán szintén zavaróak bizonyos modernizálások, például az amerikai klotyóvígjátékok szellemében Gilliam egy teljes percen keresztül fingik a bonbonos jelenetben, és így már nem is olyan nagy csoda, hogy az amúgy is gyengén átírt Zsarolás szkeccsben Mike Myers is felkeveredik a színpadra. Ez olyan húzás, mintha anno Hofi Géza mondjuk Ihos Józsefet hívta volna fel maga mellé, de szerencsére vannak más vendégek is: Stephen Hawking, valamint a nálunk kevésbé ismert komikus, Eddie Izzard belépője egészen viccesnek mondható. Kell is a frissítés Jones-éknak, akik hosszabb mondatokat, szövegeket teljesen láthatóan súgógépről olvasnak.
Ami miatt mégsem lehet haragudni ezekre a csávókra, az az önirónia, ami a brit humornak amúgy is egy elengedhetetlen összetevője. A tagok nagy örömmel szívatják egymást, így megkapja a magáét Palin az utazós műsoraiért, de nem ússza meg a zrikálást a sokszor házasodó Cleese sem. Az is vicces, ahogy időnként elröhögik magukat, mert elfelejtik a szöveget, vagy mert túl homályosan van írva valami a súgógépre. Bizonyos szkeccsek pedig időtlenek és elronthatatlanok: A négy yorkshire-i férfi, Az élet értelméből kiemelt protestáns hőbörgés, Az ausztrál Bruce-filozófusok, a Nudge Nudge, Anne Elk elmélete a brontoszauruszokról, a Vitázószoba, a Sajt bolt és a Papagáj jelenet sok más, felejthetetlen klasszikussal és filmidézetükkel egyetemben ma már amolyan közkincs, és ha öt idősödő komikus, a Geronazzo Máriára botoxolt régi társ, Carol Cleveland, valamint egy rakás ugribugri revütáncos kíséretében előadja a régi vicceket egy kicsit túlszínezett csomagolásban, az az égadta világon semmit nem von le ennek az életműnek az értékéből.
){kind=link}