Szabadesés, rendező: Pálfi György, szereplők: Molnár Piroska, Tenki Réka, Trill Zsolt, Nagy Zsolt, Bordán Irén, Jordán Tamás, magyar-dé-koreai-francia játékfilm, 89 perc, 2014. (16)
Koreából, szeretettel
Van abban némi (magyar?) kultúr-tragikomikum, hogy valakinek a világ másik végéről kell egy maréknyi dollárt nyomnia egy hazai filmes markába, hogy az végre alkothasson.
A kortárs magyar rendezők egyik – ha nem a – legtalálékonyabbikát az utóbbi időben valamiért mellőzték a konzervatív beállítottságú, filmtámogatásért felelős állami szervek. Az ambiciózus Pálfinak a Szabadesés már a harmadik kis költségvetésű projektje a Nem vagyok a barátod (2009) és a Final Cut (2012) után. Közben pedig olyan, azonnal vászonra kívánkozó filmterveket dédelget, mint a Toldi című történelmi akciófilm vagy a kalandos Rejtő-adaptáció, A szőke ciklon, amelyek soha vissza nem térülő forintmillárdokba kerülnének. Úgy érzem, hogy az egész magyar, moziba járó közönség nevében szólok, ha azt mondom: már régen megérett az idő arra, hogy az állami kultúratámogatás intézménye kielégítse a színvonalas műfajfilmekre tartott igényt – és miért ne bízhatnák ezt a feladatot a folyton forgatni akaró Pálfira, aki nyolc éve (a Taxidermia óta) várja, hogy „igazi” nagyjátékfilmet forgathasson.
A mostani lehetőség egy dél-koreai filmfesztivál bizottságától érkezett, amely százezer dollárt ajánlott fel tavaly ősszel a rendezőnek, azzal az egy feltétellel, hogy május elején be kell mutatnia az elkészült nagyjátékfilmet. Ahhoz, hogy a szűkös anyagi és időkeretbe beleférjenek, Ruttkay Zsófia forgatókönyvíróval összegyúrták eddigi kidobott vagy csak felskiccelt ötleteiket. Ennek az eredménye a Szabadesés, amelynek hét epizódja körképet fest a rendező markáns szerzői jegyeiről: a formabontó, kísérletező kedvről (Hukkle, Nem vagyok a barátod, Final Cut), a műfaji és szerzői jegyek gyümölcsöző összeházasításáról (Táltosember), az abszurd-groteszk világhoz való vonzódásáról (Taxidermia), valamint arról az általános képességéről, hogy a banális, mindennapi szituációkat is képes fantáziadúsan absztrahálni.
Azt, hogy nem a realitás talaján járunk, már a bevezető (és a filmet keretező) történet első képei is érzékeltetik: egy névtelen öregasszony (Molnár Piroska) felöltözik bundájába, kezébe veszi nehéz csomagjait, rácsukja mogorva férjére a bejárati ajtót, felmegy a hétemeletes panelház tetejére és leugrik. Az öngyilkosság sikertelen: a túlsúlyos öregasszony összeszedi pakkját és nekiáll a lépcsősornak, hogy újra megkísérelje tettét. Ahogy felfelé vánszorog a lépcsők fokain, betekintést nyerünk a zárt ajtók mögötti nem mindennapi eseményekbe, amelyek viszont pont mindennapi szorongásaink, érzelmi defektusaink és titkos vágyaink legkülönbözőbb formákban megvalósított szubverzív kivetülései. Jelentősen csorbítaná a film élvezhetőségét, ha leírnánk, hogy melyik részben mi is történik, de – a sokszínűség érzékeltetésére – megemlíthetjük, hogy milyen furcsaságokat is látunk benne: szerelmi háromszög lehetetlenségét kifigurázó, könnyed, humoros hangvételű sitcomot; egy pár beteges kapcsolatát, sci-fibe illő megvalósítással; sokkoló naturalizmussal bemutatott orvosi eljárást a nőgyógyásznál; valamint abszurd csattanóval végződő levitációs szeánszot.
Az örvénylő, bizarr momentumokat még oldalakon át lajstromozhatnánk, jelentéseket társítva hozzájuk, de inkább hagyjuk, hogy hasson zsigeri erővel a másfél óra minden kockája, megadva a nézőnek a szabad asszociáció és az egyéni értelmezés lehetőségét. Ehhez az élményhez járultak hozzá a korábbi filmekből ismerős (ingyen besegítő) szakmabéli barátok: Pohárnok Gergely virtuóz kamerája és Lemhényi Réka digitális ollója felel a változatos vizualitásért, amelynek élményét felturbózzák a zenéért felelős Amon Tobin karcosan dübörgő beatjei. És persze meg kell említenünk Pusztai Ferenc producert is, aki a maréknyi dollár mellé egy marék forintot is összekalapozott.
A Szabadesés sokkoló, groteszk és végtelenül humoros, de ugyanakkor elgondolkodtató filmélményt nyújt. Az eredményes kaláka (három díjat zsebelt be a Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztiválon) ugyanakkor példaértékű: Pálfi és csapata (újból!) bebizonyította, hogy a (szinte) semmiből is lehet értéket teremteni.
