20,000 nap a Földön (20,000 Days On Earth); rendezők: Iain Forsyth és Jane Pollard; főszereplők: Nick Cave, Warren Ellis; angol filmdráma; 96 perc; 2014 (12)
Foglalkozása: rocklegenda
Az ausztrál rocksztár kiszámolta, hogy körülbelül 20000 napja lakik ezen a bolygón, úgyhogy – többedmagával – írt magáról egy dokumentumfilmet. Ami nem is annyira dokumentumfilm.
Nick Cave a pop/rockzene (nevezzük, ahogy akarjuk) utóbbi bő három évtizedének ikonikus figurája. Kisszámú zenésztársához hasonlóan még ennyi elteltével is olyan lemezeket készít, melyek nagy valószínűséggel ott landolnak a szaklapok év végi listájának élmezőnyében. Soha nem adta el magát, soha nem kötött kínos kompromisszumokat, és nem vált cikivé, még akkor sem, ha látszik rajta, hogy néha talán túlságosan is komolyan veszi magát. Az emberek keveset tudnak róla, interjút meg ritkán ad; ha erre jár, én mindig bepróbálkozom, de – az összes többi kollégával egyetemben – nem járok sikerrel. Talán nem is olyan nagy baj, mert az 57 éves legenda egy alkalommal szó szerint elkergette az NME újságíróját, amikor az PJ Harveyról merte kérdezni (Cave korábban viharos kapcsolatba keveredett az angol énekesnővel). A neves új-zélandi, de amúgy Angliában élő popriporter, Zane Lowe sem őriz kellemes emlékeket róla: egy alkalommal feltett neki egy, a kelleténél talán kicsit pimaszabb kérdést az öregedésről, mire Cave odafordult a mellette ülő Warren Ellis-hez, a következő szavakkal: „Na ez az a kiwi, akiről meséltem neked.”
Az ember azt gondolná, hogy a 20000 nap a Földön című filmből most majd jobban megismeri ezt a misztikus figurát, de azért ez nem teljesen így van. Jó pár jelenetnél vészjósló ambient zene hallatszik, és az embernek az az érzése, hogy Cave bármikor felugorhat, és nekiesik a kamerának egy „Hagyjuk az egészet inkább a francba!” üvöltéssel, de mégsem teszi ezt. Amikor már-már az az érzésünk, hogy kötekedni kezd, akkor felenged, és őszintén vall pl. a pszichiáterének, de a fényképalbumát feldolgozó embereknek is szívesen anekdotázik. A film majdnem felében pedig autót vezet, és az anyós-, illetve hátsó ülésen érdekes emberek csevegnek vele: Blixa Bargeld (aki elmondja neki, hogy miért hagyta ott a Bad Seeds-et), Ray Winstone (aki arról magyaráz, hogy egyszer hogyan vett túl komolyan egy színházi szerepet), és Kylie Minogue (aki meg felidézi, hogy mennyire meglepte Cave felkérése duettre a kilencvenes években).
Konkrét koncepciója nincs ennek az inkább áldokumentumfilmnek nevezhető alkotásnak, bár nagyjából úgy tűnik, hogy egy ikonikus rocksztár életének egy napját láthatjuk, vagy legalábbis olyan dolgokat, amiket a mindennapjai során csinál. Dalt ír (a film a legutóbbi album, a 2013-as Push The Sky Away rögzítése alatt készült), koncertezik, vendégeskedik és angolnát eszik a zenekari cimboránál, Warren Ellis-nél, pizzát majszolva filmet néz otthon a fiaival (a Sebhelyesarcút) és közben filozofál zenéről, alkotásról, vallásról, az idő múlásáról, és arról, hogy milyen az időjárás lakóhelyén, a dél-angliai Brightonban. És ami a legfontosabb: Nick Cave még az időjárásról is tud érdekesen beszélni.
