Shirley – A valóság látomásai (Shirley: Visions of Reality), rendező: Gustav Deutsch, szereplők: Stephanie Cumming, Christoph Bach, Florentín Groll, Elfriede Irrall, Tom Hanslmaier, osztrák játékfilm, 93 perc, 2013. (12)
Lány a keretben
Festmények megfilmesítése eredeti, ugyanakkor rizikós ötlet, Gustav Deutsch jól oldotta meg a saját magának feladott leckét.
Ha valakinek a festményeit meg akarnám filmesíteni, valószínűleg nem Edward Hopper neve jutna először az eszembe. Ha nem ismerem, azért, ha igen, akkor meg azért. Az 1882-ben született Hopper tehetsége korán megmutatkozott, első festményét mégis csak 1913-ban adta el, az első önálló kiállítására pedig újabb egy évet kellett várni. Második önálló kiállítására 1924-ben került sor, ez már meghozta számára a sikert és az elismerést, egy évvel később pedig megfestette A vasút menti ház című képét, melyet az első érett alkotásának tekintenek és a továbbiakban – szinte csak – rá jellemző stílusjegyeket tartalmazta. 42 évesen felújította barátságát egykori osztálytársával, az akkor 40 éves Josephine Nivisonnal, majd a következő évben egybe is keltek. 
1967-ben bekövetkezett haláláig a felesége volt a modellje, aki 10 hónnappal élte túl. Festményei kimértek, puritánok, kietlenek és egyszerűek: modernek. Hopperre jellemző a realista és szikár látásmód, valamint a fény játékának valami egészen zseniális módon történő, már-már ünnepélyes ábrázolása, miközben minden képében ott van egy nagy adag szimbolizmus, mely legtöbbször a magányról, pontosabban az utazás magányáról szól. Festményein minden olyan távoli, üres, titokzatos és költői; ahogyan az amerikai életformát megfestette, az egyszerre rút, banális és szép. A filmben 13 festménye a keletkezésének sorrendjében kerül bemutatásra, miközben a rádióból az akkori hírek hangzanak el. A főszereplő egy fiatal és ambiciózus színésznő (Stephanie Cumming), aki megosztja velünk a gondolatait. Érdekes, hogy ezek a komoly gondolatok mennyire elütnek az előbb említett hírek bulvár jellegétől. A rendező élt az alkotói szabadsággal, a főszereplő nem öregszik és az egyes képek sem feltétlenül a valós címüket, ismert vagy vélt tartalmukat képviselik, viszont tökéletesen illeszkednek az általa elmondani kívánt történetbe. Visszatérő elem a mozi és a vasút, a helyszínek és a tárgyak a festményekre jellemző módon végtelenül le vannak egyszerűsítve, a meztelenség pedig soha nem öncélú. A színek és fények úgy adják vissza az állókép hangulatát, hogy közben zajlik a cselekmény, az ebben – is – mutatkozik meg Gustav Deutsch tehetsége és sokoldalúsága. Ügyesen megkoreografált, eredeti és elgondolkoztató alkotás nem csak műértőknek.
9/10
