A mindenség elmélete (The Theory of Everything), rendező: James Marsh, szereplők: Eddie Redmayne, Felicity Jones, Charlie Cox, Harry Lloyd, Enzo Cilenti, David Thewlis , Emily Watson, színes, magyarul beszélő, angol életrajzi dráma, 123 perc, 2014 (12)
Az Oscar-díjra montírozás elmélete
A film elején azért nem látható a „megtörtént események alapján” felirat, mert teljesen felhígították a történteket, ellenben a másik Oscarra jelölt brit életrajzi mozival.
A legenda szerint Anthony McCarten olvasni kezdte Jane Hawking: Music to Move the Stars című memoárját, amiben férjével, Stephen Hawkinggal eltöltött húsz esztendejét írta le. Még a végére sem ért, amikor megfogalmazódott benne, hogy forgatókönyvet ír belőle, és amint kiolvasta, felült egy Cambridge-be tartó vonatra, és bejelentés nélkül becsöngetett Jane Hawking ajtaján. Egy kis huzavona után, így született meg a mindenség elmélete.
Értem én, hogy az évek múlásával már csak a szépre emlékszik az ember, de egy olyan utópisztikusan idilli az egész elmesélés, amiben csak egy negatív elem volt megtalálható, még pedig a betegség. Eddie Redmayne-nek (Stephen Hawking) ezért a szerepért már most kiutalták a szobrot. Ahogyan eljátszotta a fizikuson elhatalmasodó betegség jeleit, a tolószékben már csak a szemöldökét mozgató tudóst, na az ilyenért már alanyi jogon jár a díjeső. Nincs ezzel gond, a túlhangsúlyozással már annál inkább, gondolok itt arra a jelenetre, amikor elképzeli, hogy feláll a tolószékéből és felveszi az egyik hallgató tollát a földről. Felesége (Felicity Jones) a mindent eltűrő tökéletes mártír. Nem tudok szebben fogalmazni, mert a rendező így mutatja be. Ellenben az általa írt könyvvel, amiben oldalakon keresztül arról mesél, mennyire gyötrődik, hogy csak a gyerekei miatt nem folytja magát a folyóba. Nem a férje ápolása miatt nehéz, hanem annak viselkedése okán, aki négyszemközt és társaságban is igen derogáló és lenéző.
Ha elvonatkoztatunk a könyvtől, akkor fogunk hozzá visszajutni. Ugyanis az érzelmeket, a feszültséget, csak sejteti a cselekmény, úgy ahogy az évszámokat is, ami akaratlanul is ahhoz vezet, hogy fellapozzuk az életük eredeti történetét, mert a látottakból nem fogjuk megérteni a motivációikat. Mindezek ellenére a film egy bizonyos érzelmi szinten marad, nem siklik ki és válik csöpögősen giccses drámává, ám ez így is egy érdekes ember, még érdekesebb élete, amit meseszerűre színeztek.
