A viszony (The Affair) 1. évad – kritika

The Affair, készítők: Hagai Levi, Sarah Treem szereplők: Dominic West, Ruth Wilson, Maura Tierney, Joshua Jackson, színes, amerikai drámasorozat, 60 perc, 1. évad, 2014

Egy megcsalás, ahol nem az a lényeg, hogy kit csaltak meg, hanem hogy kiért. Pontosan el is mesélik ezt, viszont a miértre már egyáltalán nem kapunk ilyen egyértelmű választ, ugyanis a két legősibb pólus szemszögéből nézhetjük végig a történetet: a nő és a férfi. Egy sorozat, ami úgy nyerte meg a Golden Globe-díjat dráma kategóriában, hogy csak kérdéseket tett föl, válaszokat csupán sejtet és úgy mintázza főszereplőit, mintha maguk az ösztönök öltöttek volna testet.

A történet nem bonyolítja túl a szálakat. Van egy férfi és egy nő akik valami náluk hatalmasabb erőnek definiált érzelem következtében egymásba szeretnek. Teszik mindezt olyan szenvedéllyel, hogy attól még a néző is néha zavartan más irányba fordul, mintha valami erotikus tartalmat nézne. Pedig alapvetően nem erről van szó, nem a lángoló csókok és a kivillanó női mellek miatt kap lángra a képernyő, hanem tényleg olyan, mintha valami valódit látnánk, ami annyira őszinte és csupasz, amennyire meztelen akkor sem lehet semmi, ha levesszük róla az össze ruhát,

A fő férfikarakterünk Noah (Dominic West), aki a New York-i felső-középosztály tagja és látszólag boldogan él négy gyermekével és feleségével. Talán nem is helyes megfogalmazás, hogy látszólag, mert láthatóan boldog; hiába érzi magán örökké anyósának és apósának lenéző tekintetét, akik nem értékelik túl sokra írói pályafutását, mivel ezek a nagyszülők tartják el a családot, finanszírozzák unokáik iskoláit és a szülők lakását. Mindezen büszkeségbéli kellemetlenségek ellenére Noah valóban jól megvan feleségével, van egy teljes kört bezáró közös életük, amiben minden olyan pontossággal zajlik, ahogy azt mások és maguk is megidealizálják. Azonban egy családi nyaralás alkalmával Noah megismeri Alisont (Ruth Wilson), aki egy csendes városkában él, ahol a tenger sós szele terít be mindent, és ahol Alison az ő férjével próbálja a házasságát túlélni. Nála sem azzal van a probléma, hogy a kedvese ne lenne elég vonzó, vagy működésképtelen volna a kapcsolatuk, hanem egy sokkal kézzel foghatóbb családi dráma miatt nyalogatják sebeiket, amiket leginkább szexszel próbálnak kompenzálni kisebb-nagyobb sikerrel.

Ez az alapkoncepció azért kínál jó alapot már messziről üvöltve, mert bár egy lebutított verziót kapunk, itt tényleg meg kell fejtenie a nézőnek, hogy a két főszereplő miért kezdett viszonyba, hiszen jelenlegi kapcsolataik erősen nem indokolnák a félrelépést, sőt a személyiségük sem. Nyilván mindenre lehet választ találni és a történet próbál is adni párat, de gyönyörű motívum az, amikor a nézőt nem veszik hülyére és a szereplőkkel együtt fejtjük meg a történet magát és közben kicsit önmagunkat is.

Az abszolút karakterdráma azáltal tud még jobban kidomborodni a képernyőn, hogy a készítők egész egyszerűen két részre bontottak minden egyes részt, ezáltal ugyanazokat az eseményeket két nézőpontból nézhetjük végig. Elsőre unalmasnak hangozhat, hogy ugyanazt az elmesélt történetet kell kétszer végignéznünk, de itt jön a legnagyobb csavar a megoldásban. Hőseink ugyanis megismerkedésük történetét úgy mesélik el, ahogy arra ők maguk emlékeznek. Ennek következménye, hogy bár alapjaiban ugyanarról a sztoriról beszélnek, ami ugyanabban a városban játszódik, ugyanazokkal a szereplőkkel, mégis néhol teljesen eltérnek a párbeszédek és a jellemek annak hála, hogy hogyan emlékezik vissza a nő és hogyan a férfi.
A férfi szemszögéből vizsgálva a dolgot Alison egy ellenállhatatlan nő volt, aki a gaz csábító szerepében tetszelgett és csak az lett volna képes neki nemet mondani, aki nem találkozott vele. Ezeknél a visszaemlékezéseknél a nő mindig szexi, kieresztett hajjal lépdel és a szoknyája a combjáig is épp hogy leér és személyisége egy végzet asszonyának a tulajdonságaira hajaz. Míg ezzel szemben Alison beszámolója szerint a férfi úgy vadászta le őt és a nő visszaemlékezéseiben az a bizonyos szoknya jóval a térd közepéig ért és a szexualitásnál sokkal fontosabb szerepet kapnak az érzelmi ráhatások. Zseniálisan van megoldva, ahogy fel-fel kapjuk a fejünket egy-egy jelenet láttán, amit már láttunk pár perccel azelőtt, de mintha mégis egészen más lett volna. Zavarba ejtő ezek után belegondolni, hogy vajon életünk történései, amik mindenki számára kőbe vésett emlékként szerepelnek, vajon hogyan nézhetnek ki más emlékeiben.

Tűnhetne innentől a történet egy habkönnyű, nyári, romantikus drámának is, pár elmorzsolt könnyel és lepedőket gyűrögető szenvedélyjel, azonban a karakterek és azok sorsai ennél sokkal erősebbek. Alison, a nő, egy modern kori Anna Karenina, aki egy idilli boldogság reményében tényleg képes lenne mindent eldobni az összes fájdalommal együtt egy szerelmesebb élet reményében. Továbbá Noah férfikaraktere képes többet adni annál, minthogy egy kapuzárási pánikban szenvedő negyvenes édesapát lássunk magunk előtt. Annyira meghitt, őszinte és szenvedélyes minden mozdulatuk és beszélgetésük, hogy tényleg olyanná lesz a sorozat, mintha végre egy képletet kapnánk a szerelemre és nem csak valami túlmisztifikált eszközként használnák. Persze a több látószögből való történetkövetésnek hála sokkal nehezebben is tesz igazságot a néző, ráadásul a többi családtag sem elhanyagolhatóan van bemutatva; teljes értékű szereplőkként funkcionálnak, így még nehezebb egyértelműen a főszereplő párosnak drukkolni. A sorozat egész egyszerűen nem hajlandó a néző szájába adni, hogy mi legyen a véleménye, nincsenek egyértelműen jó és rossz emberek benne, ettől lesz olyan életszerű.

A szerelmi vonalon kívül ráhúztak a sorozatra egy krimi szálat is; főszereplőink nem véletlenül mesélik el történetüket, ugyanis valakit megölnek és tettes nincs, de a gyilkosság egyértelmű következménye szereplőink viszonyának. Erről a nyomozásról minden részben csak egy kicsi jelenetet kapunk, leginkább a végén mutatják Alisont vagy Noah-át a kihallgató szobában és olykor teljesen meg is feledkezünk róla, hogy ez az egésznek az alapja. Ezt nem sikerült kellően érdekesre megcsinálni.

A második évad nemrégen startolt el a Showtime-on és a sorozatot azzal próbálták meg még érdekesebbé tenni, hogy az új évadban már nem csupán a szeretők szemszögéből követhetjük végig a történetet, hanem szinte főszerepet kaptak a megcsaltak is.

A legjobb színészi alakítást egyértelműen Ruth Wilson hozza, akit eddig leginkább az angol Lutherből ismertünk meg, de itt valami egészen mást nyújt. Az a Golden Globe, amit ezért az alakítást zsebelt be, egyáltalán nem véletlen, az összes szomorúságával, vágyával, erotikájával együtt olyan néha mintha a világ összes nőjét játszaná egyszerre a képernyőn. Nagyon jól működik köztük a kémia a Noah-t alakító Dominic Westtel, akire a zseniálisan jó Drótból emlékszünk és még mindig jól áll neki a karakter, amiben soha nem lesz a nézők kedvence, mégis nagyon erős a jelenléte és képtelenség nem figyelni rá. Muszáj megemlíteni a Vészhelyzetből ismert Maura Tierny-t is a feleség szerepében; egyszerűen állati jól játszik, hihetetlen erős a széria női alakításokban.

A The Affair egész egyszerűen a szeretők története, ahol az érzelmeknek súlya van, a vágyaknak alakjuk, az intimitásnak szenvedélye és a nézőnek ennek következtében egy marék felkavarodott gondolata, amiben képtelen igazságot tenni. Amerikában állítólag sokan a sorozatra hivatkozva indítanak folyamatosan válópert, ami elég jól jellemzi, hogy mennyire képes megbolygatni az embert. Persze ennyire nem kell félni, mi csak maximum a sorozattól válunk el és azt is csak abban az esetben tesszük, ha az eddigieknél rosszabb részeket produkál, de egyelőre erről szó sincs!

Hozzászólások

hozzászólás