Krampusz


11141326_503051313177785_8154388146227259018_n

Krampusz (Krampus), rendező: Michael Dougherty , szereplők:  Adam Scott, Allison Tolman, Conchata Ferrell, David Koechner, Emjay Anthony, Toni Collette, amerikai horror-vígjáték, 96 perc, 2015

A Krampusz legnagyobb erőssége az, hogy nem veszi magát komolyan, továbbá, hogy nem CGI elemekkel dolgozik, hanem visszahozták a bábok által életre keltett látványvilágot, amely mindig is hitelesebb volt a mozivásznon, mint a videójátékokra hajazó számítógépes technika.

maxresdefaultUtóbbit az Új-Zélandi Weta Workshopnak köszönhetjük, akik olyan sorozatok kosztüm és díszlet munkákkal kezdték, mint a Xéna vagy a Herkules, egészen addig, amíg Peter Jackson meg nem bízta őket saját projektjével, ami a Gyűrűk Ura trilógia volt. Előbbi pedig Michael Dougherty érdeme, aki már bizonyított elsőfilmes rendezőként egy ünnepre épülő horror mozival, ami az Adsz vagy Kapsz volt, de egyébként nevéhez fűződik még az X-men 2. megírása, illetve a jövőre mozikba kerülő X-Men: Apokalipszis szkriptje is. Kétség sem fért hozzá, hogy zöld utat kap ez a projektje, ugyanis rendezői debütálása óta kultstátuszig menetelt, illetve már a folytatás is be lett jelentve.
Okos marketingfogás volt az is, hogy a premiert november 25-ről átrakták december 4.-ére, amely Krampusz napja előtti este. Ugyanis a Stájerországból ered egy ősi hagyomány, hogy minden december 5-én éjjel tartanak egy krampuszfelvonulást, amikor is a Mikulás ördögformájú segédje elviszi a rossz gyerekeket. A németül beszélő nagymama sem hiábavaló a történetben, ugyanis ez is egy visszautalás az ünnepre.
A mozi indítása tökéletes szatírája annak, hogy az embereknek manapság a karácsony nem más, mint egy üzleti fogás, amely során lassított felvételeken láthatjuk az ajándékért küzdő felnőtteket egészen a családtagok egymás közötti gyűlölködéséig, míg végül megérkezik a vén patás. A filmben a Krampusz a Mikulás árnyékaként van emlegetve, tehát ennek megfelelően gonosz ajándékokkal kapja el áldozatait, ami többször is olyan szituációkhoz vezet a vásznon, amivel tisztában van a rendező, ezért karaktereivel tolmácsolja gondolatainkat, miszerint: „Jaj, ne, ez most komoly?” Tehát többnyire projektmenedzserként a segédeinek adja ki a munkát, vele szemtől szembe csak a film utolsó harmadában találkozhatunk. A történet nem akar több lenni, mint ami, ugyanis tudjuk, hogy egymásután begyűjti a család nagy részét, tehát csak a módszerein csodálkozhatunk, illetve a karakterek indokolatlan logikáján foghatjuk néha a fejünket. Meglepetést már csak a végkifejlet hoz, ami pont olyan csavaros, hogy mi sem gondoltunk volna rá, de azért nem estünk ki a székünkből látva a kreatív történteket.
A Krampusz egy jó horror komédia, de aki igazi borzongásra vágyna, az ne ezt a filmet válassza, még ha horrornak is van eladva, mert akkor a Bíborhegyhez hasonló csalódás fogja érni. 10_6

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk A hét röhögései (115.)
Következő cikk Tim Roth szivárogtatta ki az Aljas nyolcas forgatókönyvét