Ez az a cikk, amit soha nem szerettem volna megírni, legalábbis egy darabig még biztosan nem. De a hősöknek tartozik az ember legalább ennyivel, sőt, ennél nyilvánvalóan sokkal többel.
A régi nagy héroszok esetében sok zenerajongó nem emlékszik arra, hogy mikor hallotta az adott előadót először. Nekem például fogalmam sincs, hogy mikor hallottam életemben először a Beatles-t, aminek talán az is az oka, hogy évekkel a születésem előtt feloszlottak.
David Bowie-val más a helyzet, ráadásul a sikerei csúcsán sodorta őt felém a sors: az osztrák tévében láttam a Let’s Dance klipjét, kilencéves koromban, és mind a videó, mind a zene azonnal megragadott. Amikor jött a következő sláger, a Modern Love, akkor tudtam, hogy „igen, ez David Bowie, a csávó, aki a Let’s Dance-t énekelte.” És aztán nagy figyelemmel kísértem a többi kislemezét: a Blue Jeant, a This Is Not Americát, a Loving The Alient, és így tovább. A szülői lemezpolcon felfedeztem az Aladdin Sane-t, de egy darabig nem nyúltam hozzá, mert taszított a szétnyitható belső borítóban található fotó az androgün „lényről.” Aztán később meghallgattam, és fokozatosan felfedeztem a Let’s Dance előtti korszak többi lemezét is. Olyanfajta megvilágosodás volt, mint amikor elkezdtem Beatles-t hallgatni, és minél mélyebbre ástam magam az életműben, annál több kincsre bukkantam.
Bowie számomra az a zenész, akiről az a benyomásom, hogy napról napra jobban kedvelem, pedig már régóta szeretem – ahogy említettem, ez a rajongás 1983 óta tart. Minden nap olyan érzésem van, hogy „ma még jobban bírom őt, mint tegnap”, és ez valamivel kellemesebb érzés ahhoz képest, mint amit a Hivatali patkányok főhőse vall, vagyis hogy minden egyes nap az élete legrosszabb napja, és mindegyik nap szarabb, mint az előző. Majdnem úgy vagyok Bowie-val, mint Mr. Smithers Mr. Burns-szel, és aki ismeri a Simpson családot, az tudja jól, hogy ez mit jelent. Valószínűleg nálam is az a rajongás fő oka, mint sokan másoknál, vagyis hogy ez a David Jones-ként született úriember lemezről lemezre mindig megújult, aminek állítólag az volt az oka, hogy szimplán az unalom elől menekült. Jó duma, az unalom elől mások is sokan menekültek, de még ha sikerült is nekik, azt nem ennyire kreatívan tették. És említhetjük persze a sokoldalúságot is; Bowie rengeteg egyéb területen is kipróbálta magát, elsősorban színészként, még ha a filmjeivel nem is aratott akkora sikereket, mint zenészként.
Fontos megemlíteni, hogy Bowie nem amolyan azonnali csodaként indult, 1967-es első lemezére pedig érezhetően jobban hatottak a régi kabarésztárok, mint mondjuk a Beatles. A fordulópont valószínűleg Syd Barrett felbukkanása volt, sokak szerint ugyanis Bowie vitte végig azt, amire a korai Pink Floyd vezér képes lett volna, ha nem drogozza szét magát és nem süllyed az elmebaj szélére. 1969-ben már jött is a máig slágernek számító Space Oddity (elég csak Chris Hadfield űrhajós feldolgozására, vagy a Walter Mitty titkos élete című filmre gondolni). 71-re meglett az első igazi klasszikus album, a Hunky Dory is, egy évvel később pedig közénk szállt Ziggy Stardust, a poptörténelem talán legemblematikusabb alteregója.
A glamrock az Aladdin Sane-en és némileg a Diamond Dogs-on is folytatódott, a 75-ös Young Americans-en azonban már beütött Bowie-nál a soul, ami még az egy évvel későbbi Station To Stationön is folytatódott. Ez egy igazi átmeneti lemez, ugyanis egy kicsit már érezhető rajta a krautrock felé fordulás, és az ekkoriban meglehetősen destruktív életmódot folytató Sovány Fehér Herceg (ez volt az akkori művészi énje) Iggy Pop oldalán átköltözött Berlinbe. A végeredmény három formabontó album lett Brian Enóval, az emlékezetes Berlin-trilógia (Low / Heroes / Lodger), melynek nyomán a fallal körbevett város lett a legkúlabb hely a bolygón, és rengeteg zenész költözött oda Bowie-ék nyomában.
Persze mire ez megtörtént, addigra ő már rég nem ott lakott, a szintén remekül sikerült 1980-as Scary Monsters már New Yorkban készült – abban a városban, ami később az otthona lett. Az új évtized aztán már a megasikerekről szólt: Ashes To Ashes, Under Pressure, a fentebb már említett Let’s Dance, majd két évvel később a kreatív mélypont: a Mick Jaggerrel közös Dancing In The Street, illetve annak videóklipje, amiben minden benne van, ami miatt a nyolcvanas éveket megmosolyogni lehet. A Tonight és a Never Let Me Down albumok a művész szerint is a karrier mélypontjainak bizonyultak, és a korabeli kritika a Tin Machine nevű projektjét is szétszedte, pedig az ezen név alatt született két lemeze – legalábbis ezen sorok írói szerint – a katalógus talán legalábecsültebb darabjai, sokan ráadásul ezeket tartják a Bowie életmű csúcspontjainak, bár ők eléggé rocker beállítottságú emberek.
A két TM lemez között került sor Bowie első magyarországi koncertjére, az MTK stadionban – ez volt a fényűző Sound + Vision turné. Szép lassan a kritikák is egyre jobbak lettek, és a kilencvenes évekbeli albumok valóban nem sikerültek rosszul: a táncosabb Black Tie White Noise, a filmzeneszerű Outside és az akkori jungle hullámra ügyesen reflektáló Earthling visszaemelte Bowie-t a megérdemelt helyre, utóbbi turnéja ráadásul a Szigetet is érintette. A koncertről a legemlékezetesebb anekdota, hogy a közös stábvacsorával megvárták a legutolsó roadie-t is; nem lehetett elkezdeni a kajálást, amíg mindenki le nem ült az asztalhoz.
Jól sikerült az Hours album is, a késői reneszánsz pedig folytatódott a Heathennel és a 2003-as Realityvel, aminek a turnéja Bécset érintette. Meg merem kockáztatni, hogy a Stadthalle közönségének legalább egynegyede magyar volt, és amikor mentünk éjszaka hazafele, a határőr (igen, ott akkor még volt ilyen) azt kérdezte tőlünk, hogy „önök is a Bowie koncertről jönnek?” Maga a buli szenzációs volt, az akkor 56 éves művész kinézett vagy negyvennek, a mellettem elszunyókáló haveromnak pedig lesz még mit megvallania, ha egyszer az Úr színe elé kerül (mondjuk nekem is: én a szigetes koncertet buktam be valamilyen érthetetlen okból kifolyólag). Nemrég egy ismerősöm mesélte, hogy ott volt a meet & greeten, ahol Bowie mindenkinek külön bemutatkozott.
2004-ben szerettünk volna duplázni Bécsben, de pár nappal a Schönbrunnba meghirdetett koncert előtt jött a hír, hogy Bowie-t szívproblémákkal kórházba szállították, a turné pedig félbeszakadt. Sőt, mint később kiderült, ez volt az utolsó koncertkörút, ahol az emberek láthatták ők. Saját koncertet többet nem is adott, bár 2006-ig belefért még néhány vendégfellépés egy-két dal erejéig. Aztán jött a teljes elvonulás, senki nem hallott róla semmit 2013 elejéig, amikor is bejelentette a váratlan visszatérését egy nagylemez erejéig. A Tony Viscontival rögzített The Next Day talán a legjobb albuma lett a Scary Monsters óta, és lényegében semmilyen promóció nem kísérte, Bowie egyetlen interjút sem adott, folytatta az elvonulós életmódot. Turnéról természetesen szó sem lehetett, pedig ha akarta volna, minden nap a Wembley stadionban léphetett volna fel, telt ház előtt.
Az időskori kreatív hullám újabb albumot eredményezett, ez lett a Bowie 69. születésnapjára időzített Blackstar, ami nem a régi dicsőséget lovagolta meg, hanem ismételten új utakat keresett. Pár nappal később, akárcsak Lemmy esetében, pedig jött a halálhír, ugyanolyan váratlanul, mint bármi más, amit Bowie az elmúlt fél évszázadban ránk zúdított. Engem anno Kurt Cobain és Freddie Mercury halála sem rendített meg ennyire, pedig ők jóval fiatalabban távoztak. Nem mintha Bowie annyira idős lett volna, és most már egyre biztosabb vagyok benne, hogy ezek az emberek a hetvenes években ugyanazt a cuccot tolták, ugyanis feltűnően sok 70 körüli zenész halt meg az elmúlt egy-két év során.
Láthatóan mindenkit sokkolt Bowie halála, az egyik hazai zenész úgy fogalmazott, mintha egy családtagot veszített volna el, egy másik szerint pedig ezután még kiszámíthatóbb lesz minden a popzenében. Az viszont biztos, hogy a szerencsére rengeteg lemezből/dalból álló, és tényleg csak Beatles- és Stones-féle életműhöz mérhető, rendkívül gazdag diszkográfia még rengeteg fiatal zenészt fog inspirálni, mint ahogy az eddig is történt. Ahogy a Blackstar egyik dalában, a Dollar Days-ben is elhangzik: „nincsenek ellenségeim.” Bowie-t, ha nem is szerette mindenki, de még azok is elismerték, akik nem az ő munkásságán nőttek fel. Zárásként ehhez az egészhez még annyit tennék hozzá, hogy van egy Stephen King novella, amiben egy fiatal pár egy olyan helyre bukkan egy erdőben, ahol elhunyt rocksztárok koncerteznek. Én ezt egyszer úgy gondoltam tovább, hogy létezik egy cég, ami arra specializálódik, hogy megrendezi híres popsztárok halálát, és elhelyezi őket valamilyen trópusi szigeten. Ha létezik ilyen, akkor Bowie most ott nyomja Lou Reeddel a Walk On The Wild Side-ot, Lennonnal a Fame-et, Freddie-vel meg az Under Pressure-t. Elég jó buli lehet.
){kind=link}