Eddie, a sas – kritika

Eddie, a Sas (Eddie the Eagle), rendező: Dexter Fletcher, szereplők: Taron Egerton, Hugh Jackman, Christopher Walken, Rune Temte, angol-amerikai-német vígjáték, 105 perc, 2016. (12)

Sas, de nem kabaré

Matty Nykänen hiába nyert aranyérmet 1988-ban Calgaryban a téli olimpián, mégsem róla készült film, hanem a Sas néven sporttörténelmet író Eddie Edwardsról. Töki és Farkas találkozása a síugrósánc alatt. Meglepetésfilm a javából.

A síugrás nem tartozik a kedvenc sportjaim közé, de Matti Nykänen neve még nekem ismerős. Az 1988-as téli olimpián 3 aranyérmet szerzett, a legfontosabb síugró világversenyek közül egyszer legalább mindegyikben első helyen végzett, ezzel korának egyik legsikeresebb sportolója volt. Közel félszáz megnyert világkupa után viharos kapcsolata volt egy kolbászbirodalom milliomos örökösnőjével, lemezt adott ki, étteremben vetkőzött és több alkalommal ült börtönben. Története ideális film alapanyag (fel is tűnik a Vikingekből és az Eltitkolt életekből ismerős Edvin Endre alakításában), ám most mégsem róla lesz szó, hanem a rangsor másik végén elhelyezkedő Eddie Edwardsról.

Eddie jó munkáscsaládból származó szemüveges brit srác, aki betegsége miatt gyakran volt ágyhoz kötve. Apja legnagyobb bánatára ilyenkor a Vakolás kezdőknek helyett sport témájú könyveket olvasott és az olimpiai részvétel felé kacsintgatott.
Valamiért a síelésben látott fantáziát, ahol egész ügyesnek bizonyult, de a kiutazó keretbe mégsem kerülhetett be. Nem sokkal a jeles esemény előtt felfedezte, hogy a síugrásban lazábbak a szabályok, így ezt célozta meg. Hazájában kevés lehetőség volt a felkészülésre, ezért egy síugrósáncokkal jobban ellátott ország felé vette az irányt, ahol vetélytársai kezdetben azt sem tudták, hogy sírjanak, vagy nevessenek.
Ezekben az országokban a gyerekek síléccel a lábukon jönnek a világra és hosszú évek kitartó munkájával jutnak el a dobogó legfelső fokára. Csak úgy sugárzik belőlük a profizmus.
A csóró és elszántsága folytán az életét minden alkalommal kockára tevő Eddie végül belebotlik a sípálya karbantartójába, aki nem más, mint az egykori amerikai síugró sztár, Bronson Peary (Hugh Jackman). Peary annak idején hatalmas reménységnek számított, de lázadó természete miatt kirakták a csapatból. Kezdetben nem vállalja az edzősködést, de végül enged a fanatizmusnak.
A brit olimpiai bizottság szerette volna hősünket távol tartani az olimpiától, így szigorított a kijutás szabályain, de ő valahogy mégis mindig megugorta a szintet (szó szerint). Ami Calgaryban történt, az pedig már történelem. Eddie-ből Sas lett, a közönség és a média kedvence.
Az ugyancsak Calgaryban debütáló jamaikai bobcsapat történetét viszonylag hamar vászonra vitték, 1993-ban mutatták be (nálunk 1994 februárjában) a Jég veled! című filmet a Walt Disney gyártásában. A forgatókönyv kezdetben sokkal több drámai elemet tartalmazott és a négy srácot Denzel Washington, Eddie Murphy, valamint Damon Wayans és Wesley Snipes alakították volna, de Cuba Gooding Jr., Jeffrey Wright és a Vészhelyzet Benton dokija, Eric La Salle is castingolt. Végül kevésbé ismert színészekkel forgattak és csak John Candy (Irv edző) marad meg az eredeti felállásból, akinek ez volt az egyik utolsó filmje. Szerettük.
Eddie-nek 2007-ig kellett várnia, ekkor jelentkezett be az ír rendező, Declan Lowney, hogy filmet készít, amiben a síugrót Steve Coogan, majd a két évvel későbbi állapot szerint Rupert Grint alakította volna. A Harry Potter hatalmas sikere azonban közbeszólt. 2015-ben aztán véglegessé vált a producer, a rendező és a főszereplők neve.
A film egyik producere, Matthew Vaughn a Kingsman: A titkos szolgálatban rendezte Taron Egertont, aki már itt bizonyított. A rendezői székbe ezúttal az inkább színészként ismert Dexter Fletcher ült, aki harmadik alkalommal van jelen ilyen minőségben, de már az elsőért BAFTA díjra jelölték.
Az Eddie, a Sas egy kicsit minden, komédia, dráma, életrajzi film, sportfilm és nem utolsó sorban motivációs film. Szögezzük le gyorsan, a valóságon alapul, de nem dokumentum. Elsődleges feladata a szórakoztatás, ennek rendel alá sok dolgot, de nem tolakodó módon. Sok minden máshogy volt, sok mindenen változtattak, de a lényeg végső soron megmaradt: merj nagyot álmodni!

A cselekmény kevés kivételtől eltekintve gyönyörű tájakon játszódik, a színek, a ruhák, az autók, a frizurák, a zene jól adják vissza a korszakot. A síugrós jelenetek (nagy riszpekt George Richmond operatő kreativitásának) révén értjük csak meg igazán Eddie teljesítményét.  Az olimpiai hangulat magával ragad, mintha mi magunk is ott lennénk, ehhez kapunk néhány eredeti felvételt.
Egerton igazán szerethetővé teszi Eddie kudarcot nem ismerő, csetlő-botló figuráját, bár néha túltolja a karaktert, amikor összekeveri a félszeget az idiótával. A kevesebb néha több.
Hugh Jackman az Hugh Jackman. Szűk naci, menő dzseki, belőtt séró, izomautó, összevont szemöldök, cigi és pia. Aztán persze ott van a drámai oldal, a kirúgásért és a megkopott hírnévért az egész világot (értsd: mindenki mást) okoló figura, aki edzőként kap egy utolsó esélyt a visszatérésre.
A két színész között működik a kémia, tanítvány és edző tökéletesen kiegészítik egymást, még akkor is, ha inkább előbbi húzza magával az utóbbit.
Eddie egy tántoríthatatlan, mindenre elszánt, a külvilág számára első pillanatra talán kissé furcsának tűnő, ügyetlen, szűkszavú, de humoros fickó, aki végtelenül szerethető, jószívű és őszinte. A film ebben a tekintetben nem áll messze a valóságtól. Valahol a lelkes amatőr és a hűvös profi között áll félúton. Talán éppen ezért vagyunk elnézőek és befogadóak, ő mégsem egy olyasvalaki, aki egyik pillanatról a másikra eldönti az olimpiai részvételt és egy szabad kártyával a zsebében elmegy meghalni (na jó, majdnem) a nézők szeme láttára. Nála ez teljesen tudatos, egy hosszú, küzdelmes folyamat eredménye, sok mindent fel kell érte áldoznia, rengeteg dologról le kell mondani és számtalan akadályt kell közben leküzdenie.

A további olimpiákról éppen a miatta hozott (nevét viselő) szigorítások miatt maradt le. Amatőr gyorsasági síelőként (171,7 km/h) és síugró kaszkadőrként (10 autó/6 busz) egész szép sikereket ért el. Énekelt finnül, pedig egy árva szót nem beszél ezen a nyelven, vitte az olimpiai lángot, óránként 10 ezer fontért vállalt fellépéseket és reklámokat, könyvet írt és a jogot is elvégezte. Ma is rendszeresen szerepel a televízióban és a rádióban. Megérdemelte ezt a filmet, mint ahogy mi is.

Hozzászólások

hozzászólás