Nekrológot írni a legnehezebb, egyrészt, mert nagyon szomorú a feladat, másrészt, mert roppantul nehéz nem átmenni giccsbe – ha valaki, akkor a sportnapilap egyik újságírója hosszasan mesélhetne erről. Mi zenészről legutóbb januárban írtunk nekrológot: akkor David Bowie életét, munkásságát méltattuk, most pedig egy szintén nagy formátumú művésztől veszünk búcsút, ezúttal is meglehetősen szubjektív hangvételben.
Zsigmond, Galabru, Bowie, Rickman, Frey, Scola, Vigoda, Kantner, White, Zulawski, Eco, Lee, Slocombe, Kennedy, Martin, Emerson, Cruyff, Shandling, Kertész, Duke, Phife Dawg, Corbett, Psota, Maldini, Haggard, Hamilton. És még nyilván sokan mások. És Prince. 2016-ban eddig talán már túlontúl sok olyan ember halt meg, akiket tömegek szerettek. Sokuk esetében nincs szó természetesen furcsaságról, némelyikük nagyon szép kort ért meg, egyszerűen csak túl sok híres és népszerű ember halt meg rövid időn belül.
A legfrissebb név a listán Prince-é, és jelen pillanatban még csak találgatni lehet, hogy mi lehetett a halálának az oka. Egyes pletykák máris drogokat emlegetnek, és néha tényleg van egy olyan érzése az embernek, hogy mivel annyi neves zenész halt meg az utóbbi években, elképzelhető, hogy sokuk ugyanazt a cuccot szedte, ami mostanra szép sorjában elintézi őket. A valóság nyilván sokkal unalmasabb, és sehogy sem változtat a lényegen.
Prince az elmúlt 35 év egyik legsokoldalúbb zenésze, és most ahelyett, hogy végigmennék az életpályáján (azt megtettem itt), következzen néhány pontban egy szubjektív visszaemlékezés. Mindenkinek más benyomásai és emlékei vannak róla, nekem ezek a legfontosabbak:
1984 vége
A legelső emlékem Prince-ről a legjobb dala, legalábbis sokan a Purple Raint tartják a legjobb munkájának. Én is. Az osztrák tévében volt a Nagy 10 (Die grossen 10) című műsor, ott adták le a klipet, és akkor még fogalmam sem volt róla, hogy amit látok, az egy óriási Hendrix tribute. Megtetszett a hosszú dal (ami még az is lehet, hogy a nyolcvanas évek legjobb dala, mondjon bárki jobbat), könnyen megjegyeztem az előadó rövid nevét, és amikor jött a következő sláger, akkor már tudtam, hogy „igen, ez Prince, aki a Purple Raint is énekli.” Ez a következő dal a Let’s Go Crazy volt, aminek most már bizonyos sorai, mint az, hogy „there’s something else, the afterworld”, vagy hogy „if the elevator tries to bring you down” (Prince-t egy liftben találták holtan), eléggé hátborzongató jelentéssel bírnak tegnap óta.
1989 ősz
Két óra közötti szünet a suliban, a haverokkal azon merengünk, hogy milyen számokat utálunk. Egyszer csak becsöngetnek, bejön a kémiatanár/osztályfőnök, és engem szólít ki felelni. Szokás szerint rohadtul nem tudok semmit, izzadok a táblánál, és amikor az ofő kicsit odébbfordul, egy cimborám gyorsan felémfordít egy papírlapot. Na, mondom, itt a felmentő sereg, a papíron azonban nem puska van, hanem a következő szavak: Prince – Kiss. Mivel hogy nem szerettük akkoriban ezt a számot. A vége az, hogy egyessel a helyemre megyek, gúnyosan megköszönöm a haveromnak a segítséget, mire ő azt mondja, hogy „mi van, de hát utáljuk a Kiss-t, nem?” Való igaz, akkoriban tényleg nem szerettem, a Tom Jones-féle változat sokkal jobban tetszett (a wales-i énekes lényegében ennek a dalnak köszönhette, hogy újra beindult a karrierje), aztán később az eredetit is megkedveltem.
2004 augusztus
És akkor egy nagy ugrás az időben. Londonban vagyok, és az angol vendéglátó haverom lelkesen mesél egy új zombivígjátékról, a Haláli hullák hajnaláról, amiben a két főszereplő úgy próbálja meg felvenni a küzdelmet az élőhalottakkal, hogy vinyllemezeket hajigálnak feléjük, hátha azok leviszik a fejüket. Amikor a Prince szekcióhoz érnek a gyűjteményben, egyikük nem hajlandó feláldozni a Purple Raint, viszont a Batman filmzenét nem sajnálja. Másnap bemegyek egy helyi Fopp’s lemezboltba, a polcon ott van a Purple Rain, és már veszem is az akkor kereken húszéves albumot. És tudom, hogy én sem áldoznám fel soha egy zombiapokalipszis esetén.
2007 tavasz
Az 1991-es remek Diamonds And Pearls album után fokozatosan szem elől tévesztettem Prince-t. Valahogy kevésbé éreztem izgalmasnak az újabb számait, a nehezen követhető névválasztásait, és egyre inkább olyan érzésem volt, hogy a lemezein már nem is annyira rendes dalok, hanem inkább csak funkos improvizációk, ujjlenyomatok szerepelnek. A 2004-es Musicology albumtól kezdve aztán megint elkezdtem jobban figyelni rá, javultak a lemezek, az újkori csúcspont pedig a 2007-es Planet Earth album lett, tele jobbnál jobb dalokkal. Akkor már zenei újságíró voltam, és írtam is róla recenziót a Wan2-ba, de legnagyobb sajnálatomra a szerkesztő kijavította a számátírásaimat a cikkben (pl. az ’5letet’ visszajavította arra, hogy ’ötlet’). Ja, és ezt a cikket pont a Föld napján írom.
2011 nyár
Prince egyetlen magyarországi koncertje, a Szigeten. A művész jó formában teljesít, a közönség imádja, mi meg abban reménykedünk, hogy tart egy minikoncertet az A38-on is másnap, ha már lefoglalta a Hajót. Sajnos ez nem jön össze, be kell érnünk a szigetes koncerttel, ami persze lehengerlő (itt írtam róla), és utána interjún még a Manic Street Preachers tagjai is azt kérdezték, hogy milyen volt a Prince koncert.
2013 tél
Részt veszek egy esküvőn, ahol a DJ lejátszik több Prince dalt is a vacsora közben. A sors úgy hozza, hogy egy asztalnál kell ülnöm egy rettenetesen unszimpatikus emberrel. Már amúgy is mérhetetlenül irritáló volt, de amikor talán épp a When Doves Cry közben elkezd pattogni, hogy „Prince túl sok energiát feccölt abba, hogy minden hangszeren megtanuljon játszani, ahelyett, hogy írt volna épkézláb dalokat”, már nagyon érik a pofon, de végül elmarad.
2016 eleje
Úgy döntök, hogy végighallgatom a Prince életművet, elejétől a végéig. Természetesen nem egyben, egyszerre, hiszen mégis csak kb. 40 lemezről van szó. Jó pár hét alatt szaladok végig a diszkográfián, pótolok egy csomó lemaradást a korai korszakból, az ezredforduló környéki kevésbé méltatott érából, végigmegyek az instrumentális albumokon, filmzenéken is. Van egy videófelvételünk telefonon, hogy megyünk a kocsival a havas hegyi úton, és ott is Prince szól. Soha nem fogom letörölni.
2016.04.21.
Sétálok este az utcán, csörög a telefon, egy kollégám az – közli, hogy meghalt Prince. Az este a döbbenet jegyében telik el, a mai nap eddigi része szintúgy. Melóba jövet idefele a Purple Rain dalt hallgatom repeaten, és ez így lesz hazafelé is. Lovasi András mondta Bowie halálakor, hogy innentől még unalmasabb és kiszámíthatóbb lesz minden. Prince halála után meg végképp.
[…] Teljes cikk olvasása az HETEDIKSOR.hu-n… […]