Neon Démon (The Neon Demon); rendező: Nicolas Winding Refn; szereplők: Elle Fanning, Jena Malone, Abby Lee, Bella Heathcote, Karl Glusman, Keanu Reeves, Christina Hendricks, Desmond Harrington, Alessandro Nivola; feliratos dán-am.-francia thriller, 117 perc, 2016 (18)
Emésszük meg!
Vagy ne. Nicolas Winding Refn legújabb filmje, a Neon Démon tipikusan az az alkotás, ami felvet egy létező problémát (bár a modellkedéshez kevésbé értőként ezt lehet csak belelátom), hogy aztán egy ponton váltson egyet és elkezdjen valami egészen másról szólni. Valamiről, amit talán még a rendező maga sem ért. Mégis vannak jó pontjai!
Mert az elején még egész érhető, megy minden a maga sajátos, művészies, de még viszonylag értelmes menetében, ahol, ha nem is reálisan, de valamelyest, pár ponton egész hitelesnek tűnően kerülünk bele a fiatal női modellek Los Angeles-i életébe. Egy árva, épp csak 16 múlt tinilány, Jesse (Elle Fanning) LA-be költözik, egy lepukkant motelbe, amit a kétes előéletű Hank (Keanu Reeves) vezet. Egy internetes ismertsége révén fotózott próbafelvételeket küld egy jól menő modellügynökségbe, ahová alá is ír, természetesen, mint 19 éves. Itt aztán összefut a próbán megismert sminkessel, Rubyvel (Jena Malone) aki a helyi profi fotóssal egyetemben nagyon megörül a „friss hús” érkezésének. Az így állásukat féltő jelenlegi szuper(modell)sztárok, Gigi és Sarah (Bella Heathcote és Abbey Lee) azonban már kevésbé.
A filmben az is elhangzik, hogy ebben a szakmában bizony 20-22 év környékén már akár el is tűnhetsz, mely állítás valódisága simán elképzelhető az életben is, így ebből a témából ki lehetett volna hozni valami jó kis drámát. Nos, a Neon Démonban is fellelhetőek a dráma bizonyos elemei (pl. a tükör előtt összetörő leváltott modell esete), de nem elég erősen. Elnyomja a másik kettő jellemző: a thriller és a horror.
Na most horrornak a legkevésbé sem lehet titulálni, vér az van, hullák is, meg emberi végül is testrész is akad az embertől távol, de ennyit a korhatáros krimisorozatokban, vagy egy Machete szerű trash-ben is látni, ha nem többet. Témájában a film végén valóban van klasszikus horrorelem, de az meg nincs kellően mutatva. Bár ez nem is baj… Misztikusságot is találni 1-2 helyen, például az oroszlán és Keanu Reeves esetében, de megijedni egyiken sem fogunk.
Jó, akkor nézzük a thrillert! Reszketünk-e horrorisztikus félelmekeltés nélkül? Nem, de még mindig ehhez vagyunk a műfajhoz legközelebb. Persze ebben sem remekel az alkotás túlzottan (mert néhol elnyomja a másik kettő, ugye…), de legalább az elejétől fogva lehet érezni azt, hogy ennek vagy nem lesz jó vége, vagy valami irtózatosan beteg dolog sül ki belőle. Bingo! Utóbbi nyert!
Tehát drámának nem elég mély, horrornak nem elég bátor (de legalább jump scare-ek sincsenek), thrillernek pedig csak baljós hangulata révén érződik. Viszont ehhez a hangulathoz nagyban hozzájárul a Cannes-ban győztes zene és az operatőri munka. Olyan felvételeket kapunk, amik néhol ugyan értetlennek tűnnek (elsőre legalábbis biztosan), de legalább szemet gyönyörködtetőek. Néha-néha el is lehet merengeni azon (ha már úgyse értjük…), hogy ez most mit ábrázol, hogy vették föl, és hasonlók. Ha már nem tudjuk mi az, legalább van időnk gondolkodni. Ami pedig nem direkt művészies kép, az is teljesen rendben van, Natasha Braier kétségkívül az egyik legjobb munkát végezte a stábból. Mert ő legalább alkotott valami maradandót, ami a szkriptről és a rendezésről már kevésbé mondható el.
A Drive óta pedig tudjuk jól, hogy Refn filmjei egy valamiben nem megosztóak: az pedig a zenehasználat. Cliff Martinez dallamai (amelyekre néhol ráénekelnek, mint ahogy azt megszokhattuk) és Julian Winding trailerben is hallható tétele nagyon passzolnak a hangulathoz és még az ilyesfajta muzsika utálóinak is el kell ismerniük. Ide ez kellett!
Kellett, hogy legyen valami pozitívum. Kis részben próbálkozik humorral is a film, Keanu Reeves karaktere ebből a szempontból abszolút a legjobb (bár a végére ő is veszít ebből), nála egységes röhögés volt hallható a vetítés során. Már első megjelenése is szenzációs. A többi humorforrás viszont már megosztó, ki itt, ki ott nevetgélt, vagy mosolyodott el, embere válogatja és nem egyértelmű, hogy az adott illető kínjában, vagy úgy igazából vigyorgott. Pár geg tényleg ütős, de a többi csak fűvel-fával…
Ha pedig már Reevesre kitértem, lássuk Elle Fanninget. Szép, szép, tényleg az a filmben említett „plusz” is megvan a szerephez, illik hozzá, sőt, őt még színészkedni is láthatjuk. Ez pedig nem sokakról mondható el. A főhős meg azért vigye már el a hátán a filmet, nem?
Még Jena Malone-nak vannak momentumai, és de jó, hogy a vörös haj az ide kellett és nem a Batman v Supermanbe (ahol végül nem Barbara Gordont vagy Carrie Kelly-t játszotta, hanem Lois egy STAR laboros kapcsolatát), mert ezek után én nehezen tudom elképzelni őt az eredetileg oda pletykált szerepébe. Épp azért, mert talán pont vele kezdődik az a csavar… nem is csavar, inkább váltás, ami a filmet elviszi egy teljesen más irányba. A többi színész pedig nem ad semmi különöset a filmhez, Reeves és az internetes kapcsolatot játszó Karl Glusman Deanje közötti párbeszéd azért még pozitívumnak említendő. És ennyi.
De mit ér a szépség, ha nincs boldogság? Mit ér az operatőri munka, a pici humor, a zene és a két – mondjuk – kiemelhető figura, ha a film túlnyújtott és a kezdeti, mondjuk a trailer által keltett lelkesedés hamar elszáll? Oké, ismerjük a rendezőt, a kommersznek mondható(bb) Drive sem az az egyöntetűen pozitív dolog, meg az is lassú volt, szóval tudhattuk, hogy ez sem lesz egy túl pörgős valami, de ezzel nem is lenne gond, ha nem lenne 117 perces…
Akit tehát a trailer csigázott föl, de se színészfronton, se egyéb stábtagok közül senki nem hozza lázba úgy különösebben, azt feltehetőleg nem is ezzel fogják lenyűgözni. Ha másért nem, a túlnyújtásáért. Bár való igaz, ha vannak nagyon elszántak az olvasok között, azokat lebeszélni sem tudom teljes szívemből, mert tényleg akad pár jó pont.
És hogy mi az az éles váltás? Nos, ezt nem lőném le, de nem is tudom hová tenni. Ezt kellett emészteni a film után, értelmet keresni bele. Bár benne volt egy hasonló hangvételű befejezés, ami az utolsó jelenetsor elején elhangzik, azzal noha (más) értelmet nyer a legvéresebb jelenet, de egyben nem is lehet mit kezdeni vele. Poénnak tűnik, de látva az előzményeket, simán el tudod képzelni, hogy úgy történhetett. Ha pedig haboznál ezen, akkor a film utolsó pár mondata és momentuma végleg eloszlatja kétségeidet. Durván.
És akkor emésztheted majd a szituációt…
