Ernelláék Farkaséknál, rendező: Hajdu Szabolcs, szereplők: Tankó Erika, Török-Illyés Orsolya, Hajdu Szabolcs, Szabó Domokos, magyar filmdráma, 81 perc, 2016. (16)
Rokonok
Hajdu Szabolcs szociokamarájában felnőttek és gyerekek, férfiak és nők, fiúk és lányok mondják el, miért nem jó úgy, ahogy van. Olyan az egész, mint amikor szúnyogriasztó nélkül ülünk ki este a tópartra a haverokkal. Beszélgetünk, iszogatunk, nézzük a naplementét, jól érezzük magunkat és csak otthon kezd el marhára viszketni. 
Ernella nem más, mint Farkas sógornője, aki családjával együtt Skóciába költözik egy jobb élet reményében. Aztán valahogy mégsem akar összejönni a dolog és egy szép napon becsöngetnek Farkasékhoz, hogy akkor ők itt most egy kicsit meghúznák magukat. Bár Farkaséknál sincs minden rendben, a lakás elég nagy ahhoz, hogy mindenki elférjen benne. Későre jár, mindenki nyugovóra tér, de másnap mindenképp muszáj tisztázni a dolgokat. Van az a mondás, miszerint ha mindenki hallaná, mit mond a másik, miután leteszi a telefont, teljesen más lenne a világ. Amiket a filmben hallunk, leginkább azok a mondatok, amik ilyenkor elhangzanak, azzal a különbséggel, hogy most a másik is hallja. Persze azért még itt is meg a finomkodás.
A cselekmény egy lakásban játszódik, ahol mindenki elmondhatja a saját véleményét, de az egészet a párbeszédek teszik teljessé, azok a pillanatok, amikor csak ketten-hárman vannak jelen és a többiek előtt elmondottak végre megkapják azt az (valós) árnyalatot, ami miatt a két család kapcsolata egyáltalán nem felhőtlen. Megtudjuk, Ernelláék miért mentek ki és miért jöttek vissza, mit gondol a lányuk erről az egészről, mit gondol a két család egymásról, miért irigyek Ernellék Farkasékra, mit gondolnak a gyereknevelésről, a házasságról, az itthoni megélhetésről és még nagyon sok olyan dologról, ami a legtöbb hazai háztartásban ott van, sokszor kimondatlanul. A szüleinktől testvéreket kapunk, a testvéreinktől sógorokat, sógornőket, a gyerekeink pedig nagybácsikat, nagynéniket. Bonyolult és összetett viszonyrendszerek szövedéke ez, mely gyakran járnak át az irigység, a féltékenység, a vélt vagy valós sérelmek. Egy napig vagyunk csak a lakás vendégei, nem tudjuk, mi lesz a vége, ebből az egészből még akármi kisülhet.
Nyolcadikos lehettem, a mikor a nyarat végigdolgozva megvettem életem első, saját pár cipőjét. Valami igazán különlegeset akartam, olyat, amiben nem jönnek szemben velem az utcán. Aztán persze azt is akartam, hogy ne csak szép legyen, de tartós is, mert sokáig akartam hordani. Nagyon vigyáztam rá, ellenálltam a csábításnak, nem ugráltam bele a pocsolyákba és nem álltam be focizni. Remélem, mindenki megbocsát, amiért a filmet a cipőmhöz hasonlítottam és megérti a párhuzamot. Ötven pár cipőt is elkoptathattam azóta, ennek mégis minden varrására emlékszem (és nem csak én). A barátaimmal voltam, azt csináltam, amit szerettem, és még kerestem is vele. Volt még egy nagyon fontos dolog (talán a legfontosabb), soha senki nem mondta, hogy viselkedj, nem azért kaptad a pénzt. Szófogadó gyerek voltam, de kiröhögtem volna.
Biztos vagyok benne, hogy Hajdu Szabolcs rengeteg pénzből is nagyon jó filmet tudna csinálni, de mi rá a garancia, hogy a szponzorok, támogatók elvárásai miatt nem kéne lemondania arról, amiből egy filmesnek egyébként is kevés jut, az alkotói szabadságról. Ez így most, saját pénzből, saját lakásban, saját feleséggel és gyerekkel, barátokkal, tanítványokkal leforgatva nagyon jó, nagyon hiteles, nagyon emberközeli, nagyon szerethető.
