Arany (Gold), rendező: Stephen Gaghan, szereplők: Matthew McConaughey, Edgar Ramirez, Bryce Dallas Howard, Toby Kebbell, amerikai kalandfilm, 121 perc, 2016. (16)
Arany, láz
Matthew McConaughey harmadik alkalommal ered az arany nyomába, ezúttal igaz történet alapján, szerencsehozó (piszkos)fehér fecskéje, némi túlsúly és erősen hulló hajszálak társaságában. Igazi jutalomjáték egy hatalmas botrányról, amire jó eséllyel már az érintettek sem emlékeznek, így éppen ideje volt felidézni.
Amióta az emberiség kapcsolatba került az arannyal, azóta a rabja. Birodalmak jöttek létre általa és tűntek el a semmibe, hódítások, csábítások állandó szereplője, vallások és ideológiák nélkülözhetetlen eleme, de sokáig a globális pénzügyi rendszer is rá épült. Pedig igazából semmire sem jó azon kívül, hogy templomokat és nőket lehet(ett) vele feldíszíteni, hiszen az elektronikai ipar nem tekint olyan nagy múltra vissza. Filmünk főhőse, Kenny Wells (Matthew McConaughey) ugyanúgy az arany rabja, a nagyapja által alapított cég a kisbefektetők pénzét felhasználva kutatja fel az érclelőhelyeket, de most éppen nem megy valami jól. Egyedül barátnője, Kay (Bryce Dallas Howard) és néhány kollégája tartanak ki mellette. Utolsó értéktárgyain túladva felveszi a kapcsolatot egy hozzá hasonlóan éppen mélyponton lévő geológussal Michael Acostával (Edgar Ramirez), hogy együtt vegyék be az indonéz dzsungelt és mit ad isten – a független laborba beküldött minták alapján -, töménytelen mennyiségű aranyat találnak. A cég felfut, megjelenik a tőzsdén és számolatlanul dől a pénz. Nagy ház, limuzin sofőrrel, drága ruhák, fogadások, kaviár, pezsgő, gyönyörű nők és persze a konkurencia, hol egy sokkalta nagyobb cég, hol pedig az indonéz kormány képében. Aztán egy szép napon minden megváltozik, a lufi kipukkad. 
Az igaz történeten alapuló filmek ma reneszánszukat élik, gondoljunk csak a Sully – Csoda a Hudson folyónra, A számolás jogára, a Kémek hídjára, A túlélőre, az Amerikai mesterlövészre, vagy éppen Az alapítóra. Az ércek – főként arany – kitermelésével foglalkozó kanadai Bre-X (alapítva: 1989., székhely: Calgary) cégcsoport valóban létezett. Az alapító David Walsh a geológus John Felderhof tanácsára 1993-tól Indonéziában kezdett el kutatni az arany után, a Bre-X egészen addig nem nagyon mutatott fel különösebb eredményt. 1993. és 1995. között egymás után jöttek a jelentések a hatalmas aranykészletről, így a céget 1996-ban bejegyezték a torontói tőzsdén. Ekkor már 6 milliárd kanadai dollárról szólt a játék. A konkurencia valóban szemet vetett az aranykészletre és az indonéz elnök, Suharto kegyeit keresve próbálták meg alájuk tenni. Erre válaszul az elnök fiával kötöttek alkut, így mutatva fityiszt mindenkinek. 1997-ben aztán az egész bedőlt, a tulajdonosok a pénzt a Bahamákra kimentve okoztak százmilliós kárt, valamint hagyták faképnél a részvényeseket.
A film cselekménye csak nagy vonalakban követi a valóságot, már csak azért is, mert a helyszín az Egyesült Államok, az időpont pedig a nyolcvanas évek, annak minden kellékével (zene, díszlet kosztüm stb.) együtt. A rendezésre sokan jelentkeztek, akik sorra gondolták meg magukat más produkciók miatt, így esett a választás az Oscar-díjas (2001. Traffic) Stephen Gaghanre, aki legutoljára 11 éve jelentkezett a Szirianával. A hosszú évekig a kidolgozott felsőtestével, aranyszőke hullámos hajfürtjeivel és csábos mosolyával hódító Matthew McConaughey a tehetségén túl továbbra is a testével keresi meg a napi betevőt, csak már nem úgy, elég, ha a Mielőtt meghaltamra, vagy A törvény nevében sorozatra gondolni. Ismét fantasztikus, amit a vásznon alakít és még arra is képes, hogy saját magán nevessen, hiszen eddig már kétszer futott neki az aranykeresésnek sokkal könnyedebb és komolytalanabb mozikban (tessenek majd figyelni). A film egyszerre szól a mohóságról és a szenvedélyről. Egyik oldalon az arany és a vele együtt járó vagyon ígérete vakítja el a részvényeseket, a másik oldalon két férfi köt életre szóló barátságot. Utóbbiak mindketten az arany felkutatására tették fel mindenüket, szövetségükhöz elég egy szállodai kávézó szalvétája.
Az ilyen és ehhez hasonló, a közelmúltban megfilmesített, based on a true story, illetve based on actual events típusú történetek valószínűleg az Egyesült Államokban (vagy Kanadában) is csak a téma iránt igazán érdeklődők előtt ismertek, ugyanakkor minden jellegzetességük ellenére általános emberi tulajdonságokról szólnak, és általános tanulsággal szolgálnak. Természetesen a fogyaszthatóság, a szórakoztató jelleg érdekében a valós történetből gyakran csak morzsák maradnak, de mégis úgy tűnik, hogy a legjobb sztorikat még mindig az élet írja.
