Menedék (The Zookeper’s Wife), rendező: Niki Caro, szereplők: Jessica Chastain, Daniel Brühl, Johan Heldenbergh, Michael McElhatton, amerikai életrajzi dráma, 124 perc, 2017. (12)
Fajmentés
Sokszínű szereplőgárda, új-zélandi rendező, cseh helyszín, lengyel tragédia. Ezúttal sajnos a „már megint egy újabb holokausztfilm!”-et kiáltóknak van igaza, talán jobb lett volna, ha az eredeti terveknek megfelelően egy lengyel rendező nyúl hozzá a történethez. Szép és pityergünk is majd rajta, de jó eséllyel nem válik klasszikussá.
A nyári szünetben minden reggel tömegek várják, hogy bejuthassanak a varsói állatkertbe és megcsodálhassák a gyönyörű épületeket, valamint az egzotikus állatok sokaságát. Az állatkerten belül él a Zabinski család egy nagy házban, békességben, boldogságban, az állatok, a személyzet és a látogatók szeretetétől övezve. Az igazgató, a zoológus és földrajztanár Jan (a flamand Johann Heldenbergh – Alabama és Monroe, Szex, mámor, rock’n’ roll) és szentpétervári születésű felesége, Antonia (Jessica Chastain) otthonában a tudományos élet képviselői mindennapos vendégnek számítanak. Minden megváltozik 1939. szeptember 1-jén, amikor a náci Németország lerohanja hazájukat. Az állatkertbe bombák és tüzérségi lövedékek csapódnak, a legtöbb állat elpusztul vagy megszökik. Hamarosan a német katonák is megjelentek, élükön a család régi barátjával, Lutz Heckkel (Daniel Brühl) az élen, aki időközben Hitler főzoológusa lett (bár a történetet az élet diktálta, a náci egyenruhában beállító egykori barát mintha kötelező elemmé vált volna az ilyen témájú filmekben). Mikor az életben maradt állatokat „biztonsági okokból” Berlinbe szállítják, az állatkertben sertéstenyésztésbe kezdenek, hogy élelemmel lássák el a német hadsereget. A moslékot a gettóból hozzák, innen jön az ötlet, hogy a teherautóval embereket – főként gyerekeket – lehetne kiszöktetni onnan. Teszik mindezt a nácik orra előtt, kihasználva, hogy Heck gyengéd érzelmeket táplál Antonia iránt. 
Jessica Chastain, aki mind az 1.500 állatot név szerint ismeri, minden nap rácsodálkozik a világra. Versenyt fut a tevével, levezet egy szülést és nyuszival gyógyítja a pincében rejtőzködő, megerőszakolt lányt. A személyéből áradó naivitás – a szinkron is ezt erősíti meg az emberben – szöges ellentétben áll a karakter megkívánta bátorsággal, határozottsággal, elszántsággal. Johann Heldenbergh mint mindig, most is jó, akárcsak Daniel Brühl, akinek a büszkeségében megsértett férfi karaktere kifejezetten jól áll. Az állatokkal való filmezés soha nem könnyű, ez mindenképpen értékelendő.
A családom és egyéb állatfajták vagy Az igazi kaland érzés azonban a nácik érkezésével sem múlik el, sehogy nem akaródzik a Schindler listája vagy A zongorista atmoszférája felé venni az irányt, a fényképezés és a zene is ehhez asszisztál. Niki Caro filmje a holokausztban próbálja megtalálni a szépet és a jót, miközben semmi ilyen nincs benne. Az emberekben igen, de akkor erre kellett volna koncentrálni. Elég lett volna pl. megemlíteni azt az életrajzi tényt, hogy Jan a zsidó negyedben nőtt fel, ott járt iskolába, a szüleitől is azt tanulta, hogy a zsidók semmiben sem különböznek tőlünk. Főiskolai tanulmányai alatt is sok zsidóval kötött barátságot. Ehelyett azt kapjuk, hogy csillogó szemű gyerekeket mosollyal az arcunkon segít fel a megsemmisítő táborba tartó vonatra miközben elhiteti velük, hogy mindez csak játék. Oké, katonák veszik körül és nem akar lebukni.
A holokausztnak akárhány arca is lehet, akárhány történetet fogunk még hallani, olvasni, látni, alapvetően mindig ugyanarról van szó, és ez nem csak a vészterhes időkre érvényes, hanem úgy általában: vannak a jó emberek és a nem jó emberek. A Világ Igaza kitüntetést Zabinskiékhez hasonlóan ezrek és ezrek érdemelték ki. Mindegyikük története fontos, mindegyikük történetéből lehetne filmet csinálni. És igen, vannak helyzetek, amikor nem ciki a drámázás. De csak ügyesen.
