Fleabag, készítő: Phoebe Waller-Bridge, szereplők: Phoebe Waller-Bridge, Olivia Colman, Sian Clifford, Bill Paterson, Jenny Rainsford, angol vígjátéksorozat, 27 perc, 1 évad, 2016.
Van egy csaj, aki kicsit depressziós, imád szexelni, van egy csőd szélén tátongó kávézója, egy abszolút diszfunkcionális családja, egy párja, aki általában elhagyja, egy összetéveszthetetlen karaktere, cinikus humora és némi tapasztalata abban, hogy hogyan kell pasizni. Ez a vicces része, amikre a helyzetkomikumok épülnek, viszont ezzel együtt a főszereplő lánynak van egy gyásza is és előbb mesél a nézőnek az olyan túl személyes tapasztalatairól, mint az análszex vagy a maszturbálás, mint a valódi érzelmeiről. Phoebe Waller-Bridge brit sorozatának nem a gondolati újak, hanem az, hogy ezeket valaki hangosan kimondja. A Bolhafészek hat darab nem egészen fél órás részből áll, aminek a humora könnyesre röhögtet, a szomorúsága meg nyomorba dönt.
Phoebe Waller-Bridge nevét érdemes lesz megjegyezni, ugyanis a Bolhafészeknek ő a szerzője és egyszemélyes főszereplője is. A sorozat abban tér el az átlagtól, hogy hősnőnk meglehetősen sokszor belenéz a kamerába és kommentálja élete eseményeit nekünk, a nézőnek. Igen, úgy kell elképzelni, mint amikor Frank Underwood beszélt nekünk a politikáról, csak Waller-Bridge témái inkább a szex szeretete, a maszturbálás, a kapcsolatai, a családja és mindegy, hogy éppen a vécén ül, vagy a párjával szeretkezik, családi ebéden vesz részt vagy az utcán sétál, egyszer csak belenéz a kamera mértani közepébe és kimondja hangosan a gondolatait. Teszi mindezt kendőzetlenül, iszonyatosan nyersen, olykor cinikusan, de szórakoztatóan és az álszentség legkisebb szikrájától is megkímélve minket. Viszont egyetlen gondolata sem tartogat semmi újat, mert mind csupa olyanból áll, amit amúgy mi magunk is gyakran ismételünk magunkban, csak soha nem mondjuk ki. Nem azért nem mondjuk ki, mert mi hipokraták lennénk, vagy hiányában lennénk az őszinteségnek, hanem mert a társadalmi élet elég jelentős életben tartója az a tény, hogy nem mondhatjuk ki mindig amit gondolunk, megkímélve ezzel magunkat és a másokat is egy csomó kellemetlenségtől. Ez nem az őszinteség hiányát jelenti, hanem azt, hogy vannak bizonyos gondolatok, amikhez senkinek semmi köze.
A sorozat hétköznapi stílusa leginkább a Master of None-hoz vagy a Better Things-hez hasonlít, de még az is sokat dob rajta, hogy az egész Londonban játszódik. A történet középpontjában egy viszonylag szingli lány áll (akinek amúgy a nevét sem tudjuk, ugyanúgy mint apjának, vagy szexpartnereinek nevét sem), de most nem a Szex és New York-féle kalandos pasizásra kell gondolni, hanem az annál sokkal életszerűbb helyzetekre. Nincs most szó a nagy Ő keresésről, vagy az eszméletvesztésig való bulizásról és kényszeres magassarkú vásárlásról, hanem arról, amikor valaki fel akar minket szedni a buszon és bár annyira nincs hozzá kedvünk, de azért az egónknak mégis jól esik ez és amúgy hátha jó lesz a szex, ki tudja.
A szeretők mellett megismerjük a családot is, az életképtelen apát, az idegesítő mostohaanyát és a nővérét, aki több helyzetben is képes képviselni a józan észt, de neki is megvannak a maga defektjei. Ezenkívül előkerül még egy fontos karakter, egy nagyon kedves és egyszerű szőke lány, aki a főszereplő legjobb barátnője volt, viszont egy hülye baleset miatt nemrégen meghalt. Az ő barátságukat flashbackekkel ismerjük meg és az egyre több visszaemlékezés és a furán megemésztett gyász kezd magyarázatot adni arra, hogy a főszereplő miért viselkedik néha olyan furcsán és mar el maga mellől mindenkit.
Először állati jókat röhögünk a történetein és kiszólásain, hogy kivel miért fekszik le, hogy milyen égő, hogy pont azt a felsőt vette föl a tesójával való találkozásra, amit tőle csórt el és imádjuk, hogy simán beismeri, hogy bármilyen tudatos és független nő is, valójában valószínűleg ő a világ legbénább feministája. Aztán fordulnak a poénok, más lesz a formájuk; a humor valahogy már se nem cinikus, se nem fekete, hanem egész egyszerűen csak szomorú. Amikor arról mesél, hogy bárcsak ne tudná, hogy a szex létezik, mert úgy érzi nem maradt neki semmi más, csak a teste, ami alapján definiálhatja magát és megint előjön az a kegyetlenül nyers őszinteség, amivel kimondja, hogy valahogy nincs annál rosszabb dolog, ha valaki nem akar vele lefeküdni és vagy az van, hogy mások is így érzik, csak nem beszélnek erről, vagy baromira egyedül van ezzel a gondolattal a világon, ami viszont a legnagyobb magány.
Persze egyből tudjuk, hogy nincs egyedül és cseppet sem nézzük le azért, mert néha szexben méri a világot, nem mintha érdekelné őt, hogy ki mit gondol róla. Az igazi tragédiája ennél sokkal mélyebb és sokkal emberibb; nem akarja a világot okolni a saját hibáiért, de nagyon nehéz feloldoznia magát. Ami még iszonyat jó a Fleabagben, hogy a sok jól megírt monológ és kellően érdekes kisebb sztorik mellett van egy nagy átfogó történet is, ami az utolsó részben borul virágba és elég durván mellbe vágja a nézőt, már csak azért is, mert abszolút nem számítottunk rá, hogy valamire számítanunk kéne. Akkor lesz világos, hogy a humor mindvégig a túlélést szolgálta.
Az Amazon ezt most nagyon jól eltalálta. Az egész évadot annyi idő végignézni, mint egy hosszabb filmet és azon kívül, hogy jól operál a dramedy elemeivel még borzasztóan okos sorozat is a Bolhafészek, mindemellett persze erősen korhatáros és olyan mértékben őszinte, hogy azt nem mindenki gyomra képes befogadni. Talán egy két karaktert néha túltoltak és vannak olyan jelenetek, amik nem a legizgalmasabbak, de tényleg erősen ajánlott sorozat!
