In the Flesh, készítő: Dominic Mitchell, szereplők: Luke Newberry, Harriet Cains, Emily Bevan, Emmett J Scanlan, angol dárma és horrorsorozat, 56 perc, 2 évad, 2013-2014
Zombi teaparty
Tipikus brit sorozat lett az In the Flesh, ami már nem mai darab és a második évad végével le is zárult. Mondanivalója és hangulata leginkább a Black Mirrorra emlékeztet minket, főleg a drámáját és a társadalomkritikáját tekintve. Ami azonban nagy különbség, hogy az In the Flesh szereplőinek fele zombi; ez azonban nem gátolja meg a sorozatot abban, hogy egy kellemetlenül reális világot tárjon elénk.
Bafta-díjat is tudhat magáénak a sorozat, ami könnyen betudható egy miniszériának is, ugyanis az első évad csupán három részes, a második már kicsit több, hat résszel dolgozik. Utópisztikus és kegyetlen ábrázolása tényleg erőteljesen azt az érzést váltja ki a nézőből, mintha egy Black Mirror résszel lenne dolga. A brit hangulat a szokásos lendülettel és határozottsággal nyomja rá a pecsétjét a sorozatra. Itt most persze nem a Big Benre vagy a királyi családra kell gondolni, hanem a szar időre, ami mindig olyan varázslatosan nyomasztó hangulatot teremt, plusz a gondosan megválasztott zenére, ami még egy szintet emel az ember érzelmi halmazállapotán. Illetve arról a jellegzetes angol mozdulatsorról van szó, ami összetéveszthetetlenül és nagyon komolyan véve teremti meg a drámai világot. A humorral itt nem kell számolni, nem jellemzi a sorozatot, de nagyon ritkán egy pillanatra bedobnak egy poént, aminek mégis van keresnivalója a jelenetben és valóban vicces.
Az In the Flesh-t talán azzal a jelzővel a legkönnyebb illetni, hogy nagyon beteg. Ezt a gondolatot az alapkoncepció miatt mondom, ami nem éppen hétköznapi. A történet szerint négy évvel ezelőtt pár hulla kikelt a sírjából és nem voltak többé halottak. Ezt a feltámadást azonban nem olyan Jézus Krisztusosan kell elképzelni, hanem inkább Walking Deadesen, hiszen a éltere keltek agyevő, kontrollt-vesztett, rothadó zombikként funkcionáltak. Azonban mi már ott kapcsolódunk be a sztoriba, amikor ezeket az élőhalottakat befogták és a kormány által létesített rehabilitációs központban gyógyulnak. Természetesen nem lesznek újra élők, mert ételt enni továbbra sem bírnak, a sebeik nem gyógyulnak be, az arcuk eléggé rohad és a szemgolyójuk undorító. Azonban sikerült kifejleszteni egy gyógyszert, amit ha napi szinten megkapnak, akkor teljes értékű és érzésű emberként funkcionálnak újra. A többi problémára pedig orvosság egy jó minőségű alapozó és egy szép kontaktlencse. A rehabilitációs központ pontosan úgy funkcionál, mint az az intézmény, ahova az alkoholisták vonulnak el: csoportbeszélgetéseken vesznek részt a zombik, próbálnak lelki-fejlődni, majd a folyamat végén visszaintegrálják őket a társadalomba és hazaengedik őket a családjukhoz.
Ez mind szép és jó lenne, ráadásul egy ötletes szatírának is beillik az alapötlet, azonban a társadalom (és néha a család is) elég vegyesen reagál. Ez persze érthető, mert a rehabilitáció előtt ezek a zombik embereket öltek, ami attól még gyilkosságnak számít, hogy nem voltak épp a tudatuknál.
Az In the Flesh egyik legnagyobb jellemzője, hogy nagyon lassan csepegteti az információt. Nem tudjuk pontosan, hogy mi történt, nem értjük az elején mindenki motivációját, nem ismerjük a személyes tragédiákat és csak óvatosan elejtett infókból körvonalazódik a kép. Ráadásul nem is feltétlenül ez a lényeg. A főszereplő egy fiatal zombi fiú, aki visszakerül a szüleihez, akik próbálnak úgy tenni, mintha mi sem történt volna, ez azonban borzasztóan nehéz, hiszen pont abban a faluban élnek, ahol a legnagyobb a gyűlölet és az ellenérzés a zombik társadalomba való visszaszoktatását illetőleg. A helyi arcok leginkább a határvadászokhoz hasonló csoportokat hoztak létre és szörnyekként kezelik a zombikat továbbra is.
A sorozat egy elég egyértelmű metafora arra, ami jelenleg is folyik a társadalmunkban. Az In the Flesh tulajdonképpen egy életnagyságú hasonlata a rasszizmusnak. Egy pillanat alatt tudjuk a szituációt a bevándorlók kérdéséhez, a melegek nem elfogadásához és a céltalan gyűlölethez hasonlítani. Ezt folyamatosan fűzik tovább a már jól ismert útvonalon, ahol aztán a kirekesztettek is csoportokat hoznak létre és terroristaszervezetekre hasonlító kommunákba verődnek, mert máshol nem kapnak menedéket. Ez persze csak a társadalmi kritizációja a sorozatnak, mert ezeken a nagy ívvel megrajzolt és jól kivehető ábrákon kívül borzasztóan személyes is az In the Flesh. Az emberi reakciók néha gyomorforgatóak, néha őszintén meghatóak, de leginkább iszonyatosan intimek. A haláltól való félelem, egy elvesztett gyermek visszaszerzése, a remény dédelgetése, a tiltott szerelem beteljesülése mind olyan szépen állnak sorban, várva a maguk jelenetére, hogy az képes kicsit megríkatni a nézőt. Nagyon jó nézni a sorozat emberi reakciót, amik amúgy jól ismertek, de mégis meghökkentőek.
Az In the Flesh egyik hibája azonban ott van az erősségei között is, ugyanis nagyon lassú. Vannak benne történetek, de inkább csak ábrázolni akar egy-egy szituációt. Néha túlságosan elhúzzák, hogy érzelmeket váltsanak ki és annyira nem biztos, hogy sikerül a szereplőknek megszerettetniük magukat, hogy ezt elérjék. Az egész érzelmes zombiskodás valahogy csak nagyon ritkán éri el tetőpontot és korántsem annyiszor, amennyiszer azt a készítők szerették volna.
A sorozat azonban mindenképpen eredeti és újszerű, akkor is ha százszor lerágott csont ami a témáját és annak kivitelezését illeti. A sminkek, a hangulat, a kisvárosról mutatott nagytotálok és a rész végi levezetőzenék mind borzasztóan igényesek és a kívánt atmoszférát teremtik meg.
%201-2.%20évad%20–%20kritika){kind=link}