A vendégek / The Party – angol fekete komédia, 71 perc, 2017, rendező: Sally Potter, szereplők: Cillian Murphy ,Patricia Clarkson, Bruno Ganz, Cherry Jones, forgalmazó: Cirko Film
A fals, ahol élünk
Ez a kis egyetemes abszurd friss tartalommal tölti fel a rutinmozdulatként és az utóbbi időben mémként rögzült facepalm-ot: az utánozhatatlan angol humor tejszínhabjával édesíti a komédia legfeketébbjét. Üröm az örömben, hogy a szimbolikus karaktereket hozó, személyek helyett tulajdonképpen elvrendszereket játszó színészek a groteszk piszkos szentjeivé is avanzsálhatnának, ha egy kicsit kevesebbként lennének többek – de nem azok. Leginkább a színészi játék okozza, hogy legfeljebb fanyar kuncogás és vaskos hiányérzet kíséretében távozunk a moziból.
Sally Potter fekete komédiája egy nem hétköznapi alapszituációból bomlik ki: Janetet (Kristin Scott Thomas) a brit árnyékkormány miniszterévé választották, ezt megünnepelendő vacsorára hívja közeli barátait. Azonban nemcsak az ünnepeltnek, hanem a sorban érkező vendégeknek is van újságolni valója: nagyobbnál nagyobb horderejű bejelentéseket tesznek, melyek által a figyelem teljes mértékben elterelődik az eredeti ünnepi apropóról, és az emberi élet valóban fontos kérdései és a látszatviszonyok helyett a szereplők közti valós kapcsolatrendszer dinamikája kerül a középpontba. A fekete-fehér kép is csak árnyaltabbá tenné a művészi közlést és segíthetne a konkrét helyett az elvont, tehát a valós történésekre, az érzelmek, világnézetek és érdekek ütközésére terelni a fókuszt – ha a rengeteg közeli felvétel és a színészek túlzásba vitt játéka hagyná az embert békében gondolkodni.
Az eredeti cím a főszereplő pártjára és a vacsoravendégségre mint partira egyaránt utal, a magyar fordítás viszont picit őszintébben bánik közönségével. A vendégek eredeti szándéka szerint ugyan nem a vendégekről mint személyekről, hanem az általuk képviselt világnézetek között fennálló viszonyrendszerről, valósnak vélt és valóságos kapcsolatáról akar szólni. A már-már a paródia talpát csiklandozó, túlzó alakítások viszont nagyon rosszat tesznek a filmnek. Az egyébként zseniális Cillian Murphy kokainos és végletekig stresszes pénzember-figurája sajnos egyenesen irritáló.
Órási kárát vallja a túlzásnak a Bruno Ganz által megformált Gottfried, a spiritualitást véresen komolyan gondoló life coach és felesége, April, a radikális realizmus és korlátlan cinizmus allegorikus megszemélyesítőjének se veled-se nélküled kapcsolata. Ez a folyton felbomlani akaró, mégis életbevágóan fontos házasság a humor és a keserédes felismerések gazdag tárháza lehetne. (S)ült is egy pár jó poén (ebben a frigyben például nem a sörözésért vagy a vécéülőke le nem hajtásáért, hanem az örökös meditálásért pöröl a férjjel a házsártos asszony), de szép számmal akad le nem csapott labda, vagy kikerült kérdés is. A páros mentségére szóljon, hogy Patricia Clarkson az egyetlen, aki mértéktartóan, épp ezért a többiekhez képest kiválóan hozza a szerepét. Az újdonsült haldoklóként kapkodva Istenhez forduló és az utolsó pillanatokban önmagának jelentőséget sóvárgó materialista férj szerepében Timothy Spall is épphogy megmenekül a ripacsgiccstől. Az élet lehető legabszurdabb arcát az Emily Mortimer-Cherry Jones páros sztoriszála tükrözhetné, de nem teszi – legalábbis nem olyan horderővel, mint amilyen potenciál van az egészben.
Az abszurd filmművészet egyik legütősebb „egyfelvonásosával” állhatnánk szemben, ha a rendezői szigor határt szabott volna a színészeknek (VAGY nem instruálta volna őket a túljátszásra – ki tudja, mi az igazság?), a forgatókönyvnek viszont jobbat tenne némi plusz bátorság: ha merne fülig alámerülni a groteszkben, hogy további fájdalmasan nevetséges létdarabkákat halásszon ki onnan, komor humorral kormozna sötét, de lemoshatatlan mosolyt a szánkra.
A vendégek nem lesz egy tipikus slágerfilm. Ha érzékszerveinken megfelelő szűrővel, intuíciónkat, szellemünket és zsigerünket tekintve viszont tökéletesen nyitottan szemléljük ezt a mozit, több hónapra elegendő gondolkodni valóval, néhány igazán jó poénnal és egy kuriózumnak számító filmélménnyel gazdagodhatunk. Kihagyni nem érdemes!
