A Pentagon titkai (The Post), rendezte: Steven Spielberg; szereplők: Tom Hanks, Meryl Streep, Bob Odendirk, Bradley Whitford, Bruce Greenwood, Matthew Rhys, Sarah Paulson, Austyn Johnson, Tracy Letts, Carrie Coon, Jesse Plemons, Michael Stuhlbarg, Alison Brie, David Cross; színes, amerikai, történelmi/politikai thriller; 2017, 116 perc (12)
Félsikeres Post modernizálás
Steven Spielberg irányítása alatt nem semmi szerkesztőség állt össze azért, hogy leközöljenek egy sztorit a Watergate-et megelőző, de voltaképp azt is kirobbantó esetről, ahol az USA kormánya, a napilapok hírversenye, és a vietnámi háború voltak a szembenálló felek. A csalogató címoldal után ugyan lapozni kell párat, de a sportrovat körül már nem csak férfi gyorskorcsolyázóink aranyozhatják be időtöltésünket.
Az internet terjedésével a Metropol utolsó éveiben leginkább arról szólt (s lett egyre kisebb), hogy reggeli kómás, unalmas utazásaink során emlékeztessen arra, mi volt a tegnapi trend a facebookon. Már ha persze pont épp nem az oldalon lógtunk és küldtünk két percenként emoji-kat, miközben a mellettünk ülő, alig halló nénit is zavarta a fülünkbe dugott, a kelleténél jobban kiszűrődő ritmus. De ez nem volt mindig így és mivel Churchill sem szállt föl minden járatra trécselni a jónéppel, ezért nem a Garfield számított a napilap csúcspontjának. Tekintve, hogy történetünk idején ő még nem is létezett…
A Green Riverrel felvértezett nyitány Vietnámban egész jól eladja a címlapot, Spielberg még ért a háborúhoz, legalábbis azon a szinten mindenképp, ami ide kellett. Rövid, lényegre törő, leadje ez a filmnek, ami a frontra kiküldött tudósító hazaérésével, a több mint 4000 oldal kicsempészésével és lemásolásával, valamint a fénykorát idéző John Williamsszel zárul (de lendülete később alábbhagy sajnos). A problémák a második oldalon kezdődnek, mikor a gazdag, életében alig dolgozó Meryl Streep, a Washington Post örököse gondterhelten ébred.
A film ugyanis innentől elég hosszú ideig nem segít megszerettetnie magát. Több hasábot is elviselt volna a forgatókönyv ezen része, mert igen kapkodósan, percenként átlagosan legalább két új nevet bedobálva csöppenünk a dolgok sűrűjébe és úgy érezzük magunkat, mint a gyakornok, akit a főszerkesztő Tom Hanks elküld a New York Times-hoz kémkedni. Értem én a koncepciót, hogy a káoszba érkezzünk, de mikor a Nixon esküvő körüli médiaversengést próbálják nekünk úgy előadni, mintha minimum fellőnének két Falcon Heavy-t a Teslákban élő turistákkal… ez annyira nem jön át. Bár lehet csak itt, az Atlanti-óceán keleti féltekén.
Persze ez jó bemelegítés is egyben, felkészít minket a sokszereplős sodrásra, ugyanakkor meg hiába, ha ez olyannak hat, mintha csak átfutnánk egy impresszumot, tele ismeretlen ismerősökkel, akiknél – többnyire átlagos karaktereik miatt – inkább azon filózunk majd, hogy „húúúúú, hol is láttam ezt a csávót/csajt?” Mert a két húzónév mellett tucatnyi „arcról megvan” karakter/sorozatszínésszel találkozhatunk, ráadásul mindezt egy egységesen igen magas színjátszási átlaggal megdobva, ami az alkotás egyik – ha nem a – legnagyobb pozitívuma. Lehet itt sorban két Oscarod meg huszonszázezer jelölésed, ha a maguk (akár csak egy-egy jelenetnyi) bekezdéseiben a legismeretlenebb fiatalok is letesznek valami olyan pillanatot, amit képes leszel felidézni később is.
A fenti színészlista elég hosszúra nyúlt, de ha névről (vagy a paróka alól) nincsenek is meg, érdemes őket végigkeresgélni, a focicsapatnyi stábtag biztosan nem marad majd meg egy elsőre ismeretlen impresszumnak. És még szelektáltam is a saját epizódjaikat akár csak egy kis gesztussal emlékezetessé tévő figurák közül, nincs ott például a fent említett gyakornok, vagy a „mezei újságíró”, akit hirtelen meglepnek egy dobozzal, benne jó pár államtitokkal. Mint írtam: Spielberg nem semmi szerkesztőséget rántott itt össze…
A két főszereplő azért külön említést is érdemel. Azt nem tudtam megállapítani, hogy Streep melyik pislantása ért idén Oscar jelölést, de nominációja még így is jogosabb, mint a tavalyi, csak egyszerűen nem látom miben volt jobb azoknál, akiket végül kitúrt. Tom pedig megint csak „az átlag amerikai”, ahogy azt szokta, szintén rutinalakítás, de szerintem kettejük közül ő az erősebb. Talán pont a szokott átlagossága miatt, hiszen Streep karaktere érzelmileg hálásabb (=akadémia pozitívabb), de a kevesebb néha több. Végül külön kiemelném a Hanks kislányát alakító, A legnagyobb showmanben már látott Austyn Johnsont, aki itt egy amolyan „családbarát Angourie Rice” a Rendes fickókból, meg minden.
Na de a színészek után térjünk csak vissza arra, hogy a Nixon esküvő és a kapkodás mellett mi okozza a döcögős kezdést. Példának okáért Meryl Streep egyik történetszála azzal, hogy a Postot – mintegy „haladva a korral” – tőzsdére viszi. A gond az, hogy gyakorlatilag ez megmarad egy keretesnek az összképben, hiszen ott van ugyan a filmben, de a főszálhoz egy konferenciatelefon egyik résztvevőjén kívül semmi köze, egyáltalán nincs érdekesen tálalva és ugyan szépen végig van vezetve (eljut a tőzsdéig), szimplán feleslegesnek hat, bőven elég lett volna a feszültséges krízisben, ha csak beszélnek erről…
Az ám! A feszültséges krízis. Ez egy olyan elem, ami – részben pont a tördelő által benne hagyott tőzsdés cikk miatt – viszonylag későn alakul ki úgy, hogy igazán át is érezzük a dolgok súlyát. Az in medias res kezdés tök jól bemutatja, hogy az internet és Garfield előtt mekkora jelentősége volt a napilapoknak, tényleg pazarul van eljátszva, de egyrészt tudtuk már ezt, másrészt láthattuk is párszor, harmadrészt pedig pont a döcögés miatt a kelleténél kicsit később tudunk igazán ráhangolódni a szituációra. Bár ez utóbbi megint csak európai betegség lehet, aki megélte vagy érdekli az USA történelme, annak adnak pár kapaszkodót.
Persze ezek a kapaszkodók inkább a Metropol utolsó éveit idézik, mikor állva kellett átbogarásznunk azokat a híreket, amik már mind ismerősek voltak valahonnan. A Pentagon titkai az „újságról” szól ugyan, de nem a friss hírekről. Minden elemét láttuk már. Ennek ellenére max a korkép az, ami kicsit iparos munkának tűnik az elején, de a – végül bekövetkező – ráhangolódás után az már nem lesz zavaró. Sőt, külön jó, ahogy Tom Hanks karaktere elmondja a JFK gyilkosság utáni történéseket, ahogy pedig lefesti a jelenetet, mindenkinek rögtön beugrik majd Natalie Portman, feltéve, ha láttuk a Jackie-t. Szinte már arra játszik rá, hogy a filmet lássuk magunk előtt, hasonlóan működik ez, mint a Dunkirk és A legsötétebb óra kapcsolata, és mivel az Elnök emberei előtt vagyunk… talán a megtörtént eseményeken alapuló filmek összessége a legnagyobb és legrégibb filmes univerzum?
A sportrovathoz érve viszont már rég magával tud ragadni a kiadás. Spielberg ugyanis hiába nem akar újítani, hiába nem hoz semmi eredetit, szerkesztőségének (is) hála végül csak bedurrant egy mesteri feszültséget, és miközben addig nehezen tudtuk volna műfailag hova tenni a látottakat, amint túlesünk a kritikus ponton és ráhangolódunk az újságírókra, kétség kívül, a szó legszorosabb és legjobb értelmében megkapjuk azt a politikai thrillert, amit azóta vártunk, mióta Streep felkelt az ágyából. Elkezd működni a dolog és minden átlagosságát, eredetiséghiányát meg tudjuk bocsátani a színészeknek, a rendezésnek és a hirtelen feljavult írásnak is (felébredt a tördelő?). A hosszúra nyújtott nehézkes kezdés miatt persze nem lesz mestermű a vége, de igazán nagyon hálás tud lenni a mozi, ha adsz neki elég időt…
Spielberg tehát leközölt egy nagyon amerikai, Trump-áthallásoktól sem mentes sztorit (helló, legjobb film jelölés!), ami felépítésileg ugyan kissé felemás, de bőven van egy esélynyi kraft a történetben és a színészekben.
Csak győzzük azt a kraftot kivárni…
