A Fehér Tigris (The White Tiger), rendező: Ramin Bahrani, szereplők: Adarsh Gourav, Priyanka Chopra, Rajkumar Rao, indiai-amerikai krimi-dráma, 125 perc, 2021. (16)
„You’re gonna hear me roar”
A legjobb adaptál forgatókönyvért járó Oscar-díjért indul versenybe A Fehér Tigris, ami egy szegénysorból származó fiatal felemelkedéséről szól. A szolga-gazda viszonyt bemutató alkotásnak vannak jó pillanatai, de kultfilm valószínűleg nem válik belőle.
Bár a komfortzónámon kívül helyezkedik el, valahol megértem azokat az ismerőseimet, akik rendszeresen visszatérnek Indiába és beleszerelmesednek az országba. Elismerem, van miért szeretni. India lassan köröket ver a Nyugatra, azonban ennek ára van. A high-tech cégek üveg és acél irodaházainak árnyékában milliók élnek nyomorban. A befektetőket még mindig az olcsó munkaerő csábítja ide, az alulfizetett hivatalnokok pedig aprópénzért (amit még így is többévi keresetüknek felel meg) hunynak szemet a kisebb-nagyobb stiklik felett. Vidéken kőkemény feudalizmus van, a földesurak kizsigerelik az ott élőket és lelkiismeret furdalás nélkül veszik el bárki életét, csakhogy példát statuáljanak. A turisták, ha látnak is ebből valamit, csak a szépre emlékeznek, a vallás, a kultúra, az épített és a természeti környezet elfeledteti ezt a kettősséget, a szegény és gazdag között tátongó hatalmas, mély szakadékot. Mindenkit megrészegítenek a színek, a hangok, az illatok és az ízek.
A Fehér Tigris egy könyvsiker alapján készült, de nem Lázár Ervin egyetlen regényéről van szó, hanem Aravind Adiga művéről, aki Indiában született és jelenleg ott is él, de megfordult Ausztráliában, Amerikában és Angliában is. Könyve 2008-ban Booker-díjat kapott és már ekkor sejteni lehetett, hogy nem kerül(het)i el a megfilmesítést. A forgatókönyvet az iráni származású, amerikai Ramin Bahrani (99 Otthon, Fahrenheit 451) írta, aki egyben a film rendezője is.
A könyv műfaja levélregény, amit a film is követ. Amikor a jó sorban élő vállalkozó, Balram (Adarsh Gourav) megtudja, hogy a kínai miniszter Indiába látogat, levelet ír neki, amiben elmeséli, hogyan jutott el oda, ahol most van. Szegény családba született, ám tehetségével és szorgalmával hamar kitűnt a többiek közül. Tanulásról mégsem álmodhatott, sok éhes szájat kellett jóllakatni, ezért kivették az iskolából és egy útmenti teázóban kellett dolgoznia. Nagyanyja zsarnoki eszközökkel irányítja és tartja össze a családot, ahol a férfiak gyakorlatilag halálra dolgozzák magukat. Mikor Balram megtudja, hogy a környék rettegett urának fia, Ashok (Rajkummar Rao) hazatért Amerikából, elszegődik sofőrnek mellé. Nemsokára a fővárosban találja magát, ahol gazdája családja azon ügyeskedik, hogy a jelenlegi vezetés elbukja a választásokat, mivel a szocialista miniszterelnök-asszony egyre több pénzt követel tőlük, amiért szabadon garázdálkodhatnak lakóhelyükön (és az adófizetés sem az erősségük).
Ami a legtöbb helyen kimerülne egy sima főnök-beosztott viszonyban, az a XXI. századi Indiában még mindig egy gazda-szolga viszony és igazából ez a helyi sajátosság viszi a cselekményt előre. Hajlamosak vagyunk „lebirkázni” és „leszolgalelkűzni” egymást, de valószínűleg nincs még egy olyan helye a világnak, ahol ez ilyen szinten rögzült volna az emberekben. Persze megemlíthetnénk más országokat is, de azok nem – vagy nem ennyire – demokratikus berendezkedésűek, India már csak ezért is kilóg a sorból, már csak ezért is különleges. Balram maga is többször utal erre és bár a birka helyett csirkés hasonlattal él, jól tudjuk, mire gondol akkor, amikor azt mondja, ha az ott élőknek odaadnád a szabadulás kulcsát, hozzád vágnák.
A közelmúlt történéseiből persze láthatjuk, hogy egy-egy nép, egy-egy nemzet mennyire nem tud mit kezdeni ezzel a hirtelen jött szabadsággal. Balram olyan, természetesnek tűnő dolgokon is elhasal, mint a rendszeres fogmosás, hiszen soha senki nem mutatta meg neki, hogyan kell csinálni, mint ahogy soha senki nem hívta fel a figyelmét a dolog fontosságára, hasznosságára.
Bár az Amerikát megjárt Ashok jó gazdának bizonyul és felesége, Pinky (Priyanka Chopra) is teljesen máshogy viseltetik iránta, azért pontosan tudja, hol a helye, különösen akkor, amikor Ashok apja, a Gólya és testvére, a Mongúz is jelen vannak. Balram nem a szállodában, hanem annak alagsorában kap helyett a többi szolgával és sofőrrel együtt, ő azonban nem vegyül el közöttük, mondván, az ő gazdája más, mint a többi. És bár valóban más, a helyzetén és a megítéléséén ez mit sem változtat, így azon kezd el kattogni az agya, hogyan törhetne ki ebből. Sok évvel később, jómódú üzletemberként és felelős cégvezetőként mindez már a múlté, de mi már tudjuk az igazságot, amiben semmi irigylésre méltó sincs.
Talán van jelentősége, talán nincs, a sors furcsa fintora, hogy a sokat emlegetett fehér tigrist, melyből nemzedékenként csak egy születik, az állatkertben mutogatják a nagyérdeműnek. A Fehér Tigrisben vannak emlékezetes jelenetek és gondolatok, de összességében nem szól akkorát, mint azt elsőre hittem és reméltem. Miközben a szolga-gazda viszonyt boncolgatja, olyan képet fest Indiáról, ami a legtöbbünk számára ismert, nem is nagyon lehet rá haragudni azért, amiért szeretne megmaradni tisztelettudónak és óvatosnak. Szegénység és korrupció máshol is van, legfeljebb nem kell kerülgetni az útra betévedő teheneket és gyerekkoldusokat.
Jó volt nézni, megadta az élményt, még el is gondolkodtatott valamennyire, de fél-egy év múlva előbb fog eszembe jutni az Ezerízű szerelem (hogy Irfan Khan mennyire hiányzik), mint ez, ha India kerül szóba.
