Willy Morgan and the Curse of Bone Town – játékteszt


Fejlesztő: Imaginarylab; Kiadó: VLG Publishing; Platform: Nintendo Switch, PC

A Monkey Island nyomdokain próbál a hajózni a legfrissebb point-and-click trónkövetelő.

A 80-as 90-es évek videojátékai között arattak a point-and-click kalandjátékok. Ennek egyik legfőbb oka, hogy az akkori gépek teljesítménye okán ez a műfaj állt a legközelebb ahhoz, hogy valamilyen filmes élményt adjon át a játékosoknak. Azóta sokat fejlődött a technika és részben pont ezért ezek a címek sajnos eltűntek. Igaz nem teljesen, de nagyobb költségvetéssel nem igazán készülnek már új kalandjátékok, inkább az indie fejlesztők játszótere lett ez is. Mindez persze nem feltétlenül baj, élményszámba megy, hogy olyanok próbálkoznak a régi klasszikusokhoz hasonlót megidézni, akik anno maguk is a LucasArts és Sierra On-Line műveivel szívták magukba az élményeket.

 A Willy Morgan and the Curse of Bone Town például le se tagadhatná a rokonságot, igaz nem is akarja. Mindjárt a történet elején, az első szobában találunk egy Monkey Island című könyvet, később pedig számtalan más utalás igazolja, amit maguk a készítők is megerősítettek: ők maguk is két pofára falták a zsáner koronázatlan királyait. Ilyen előjelekkel igazán nagy elvárásokkal és örömmel ugorhatnánk fejest a játékba, de itt jövök a képbe én, hogy kicsit lehűtsem a kedélyeket.

Az első inger mindig a külcsín és ezen a téren nem is lehet rosszat mondani Willy Morgan kalandjáról. A grafika igényes, jellegében a klasszikus 2D-s stílust idézi, de már 3D-s technológiával készült és hatásában leginkább olyan mintha egy stop motion munkát néznék (de nem az). Az animációk is szépen vannak megoldva és kellőképp részletesek. Egyedül a karaktereket érheti olyan vád, hogy nem feltétlenül zárjuk őket a szívünkbe. Igaz ebben nem (csak) a külső megvalósítás a ludas, sokkal inkább a jellemeket nem sikerült igazán izgalmasra gyúrni, de a dialógusok és a szinkronszínészek sem alkotnak kiemelkedőt. Itt kell megjegyezzem, hogy sajnos a zenei aláfestés is inkább lehangoló, leginkább stílusilag nem sikerült odaillőt alkotni, egynémely dalam pedig kifejezetten idegesítő.

A történet végtelenül egyszerű, a címszereplő kisfiúhoz otthonában csatlakozunk és egy szomorú apropóból. Éppen tíz esztendeje ugyanis, hogy édesapját, Henry Morgant a híres archeológust elveszítette. Az események mindjárt furcsa fordulatot is vesznek, ugyanis rég nem látott szülőnkől egy megkésett levél érkezik, amely felkorbácsolja Willy amúgy is élénk kíváncsiságát. Így hát útnak indul Bone Townba, ahol atyánkat utoljára látták, itt az ideje tiszta vizet önteni a pohárba, hogy mi is történt évekkel ezelőtt.

Sajnos a kaland nem igazán hosszú, gyakorlatilag pár óra alatt végig lehet járni a városka tucatnyi helyszínét, hogy aztán a begyűjtött tárgyakkal zsonglőrködve a műfaj nagyjaihoz hasonlóan megoldjuk a fejtörőket. A feladatok nem igazán nehezek, kis gondolkodással, vagy próbálkozással mindenre rá lehet jönni. Talán pont az is a probléma, hogy viszonylag kevés az interakció, így a lehetőségek is eléggé adni fogják magukat. A leginkább fájó viszont pont az lesz, hogy pont akkor ér véget, amikor belemelegednénk.

Elsőre úgy tűnhet nem élveztem a Willy Morgan and the Curse of Bone Town-nal eltöltött időt, de ez nem így van. A játék szórakoztató és bájos, de semmiképp sem ér fel a régi klasszikusok szintjére. Leginkább a műfaj kedvelőinek tudom ajánlani, a nagyobb elvárásokat azonban otthon kell hagyni. Ha össze kéne foglalni, akkor egy nagyon szép, de kissé üres és jellegtelen kalandot kapunk, kedves de felejthető történettel. Aki azonban mindezt nem bánja és  lemaradt a tavalyi PC-s megjelenésről, vagy éppen a frissen debütáló Nintendo Switch változatra fente a fogát, az bátran vágjon bele.7 szék

Legutóbb ezt értékeltük:

Aluna: Sentinel of the Shards – játékteszt

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk A hét röhögései (388.)
Következő cikk Találkozások – kritika