Spencer, rendezte: Pablo Larraín, szereplők: Kristen Stewart, Sally Hawkins, Sean Harris, angol-német chilei történelmi dráma, 111 perc, 2021., 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Karácsonyi lidércnyomás
A Spencer nagyjából azt meséli el, amit A korona 5. évadában fogunk majd látni, csak sokkal töményebben. A címadás nem véletlen, Diana szabadulna, de a Windsorok nem ma kezdték az uralkodást.
Diana Frances Spencer 1981-ben ment feleségül Károly Fülöp Artúr Györgyhöz, így 1991. karácsonyára valószínűleg pontosan tudta, mit kell érteni anyóséknál a szeretet ünnepe alatt. Egyedül érkezik és bár a környéken nőtt fel, eltéved és késik. Egy újabb rossz pont, de úgy tűnk, már nem számolja, próbál fejben és testben ott lenni, de nem mindig sikerül neki, pláne nem egyszerre. Hol sír, hol mosolyog, de egyértelműen szenved, nem akar ő már királyné lenni, csak szabad és boldog.
A Spencer cselekménye mindössze három napot ölel fel, így próbálnak minket beavatni a hercegnő és a királyi család viszonyába, miközben maga az esemény a kíváncsi szemek elől elrejtve zajlott. A történet lényegi része azonban igaz, még akkor is, ha az információk a személyzettől származnak, hiszen a királyi család – érthető módon – nem akarta kivenni a részét a szennyes kiteregetéséből. Az alkotók elsősorban arra keresik a választ, mi járhatott Diana hercegnő fejében ezalatt az idő alatt, milyen gondolatokkal érkezett meg ide és milyen gondolatokkal távozott innen. Sokszor látjuk őt egyedül vagy gyermekei társaságában, ezek a részek sokkal inkább az alkotói fantázia jegyében születtek, mégsem gondolnám őket hazugnak vagy kegyeletsértőnek.
A film nem is próbálja az utolsó betűig visszaadni az igazságot, hanem azt tűzte ki feladatául, hogy közvetítse felénk azt a fojtogató atmoszférát, ami Diana hercegnő és a királyi család szakításához vezetett. Diana leginkább a gyermekeivel szeretne lenni, miközben visszavágyik a szomszédos birtokra, ahol gyermekkorát töltötte, de elég rövid pórázon tartják. A legváratlanabb pillanatokban megjelenő személyzet szép lassan az idegeire megy, a szobájában „felejtett” Boleyn Anna könyvet olvasva pedig párhuzamot vél felfedezni a tragikus sorsú királynő és a saját élete között. Folyamatosan úgy érzi, hogy minden szem őt figyeli, mindenki a bukását kívánja és azon van, hogy minél kényelmetlenebbül érezze magát.
A királyi család úgy vált ki ellenszenvet, hogy gyakorlatilag alig szólal meg. Az összenézések, a tényleg csak néhány szavas megjegyzések és a másokkal (kisegítő személyzettel) való üzengetések azonban olyan szintű lesajnálásról szólnak, amit Dianaként megélni egyáltalán ne lehetett könnyű. Mintha mindenki azt lesné, mikor követ el valami meggondolatlanságot, ami lehet valami egészen apróság is, a lényeg, hogy szembe menjen a hagyományokkal. Azokkal a hagyományokkal, melyek többsége valóban teljesen értelmetlen és semmi másról nem szól, mint az uralkodásról. Teljesen mindegy, hogy a kíváncsi szemektől távol ünnepelnek, ha valamit úgy szokás csinálni, akkor úgy szokás csinálni.
Összejönnek és megünneplik magukat, a hatalmukat és azt, hogy mindenki más fölött állnak. A világtól elzártan, egymás között. Láthatjuk, ahogy a rendőrök és katonák biztosítják a helyszínt, a főszakács kurta utasításokkal a szolgák hada sürög-forog, itt tényleg arra megy ki a játék, hogy az uralkodó és családja nagyszerűen érezze magát. Ha volt is idő, amikor Diana ezzel tudott azonosulni, az már régen elmúlt, így valóban egyfajta ünneprontóként, kívülállóként van jelen.
Talán nem véletlen, hogy az idők során az uralkodókat születésüktől fogva uralkodásra nevelték és egymás között házasították, ha másodunokatestvérek voltak, hát másodunokatestvérek voltak. Aki ebbe kívülről került bele, az vagy alkalmazkodott vagy egyszerűen beleőrült. A filmben Diana nagyon a határon mozog, rengeteg olyan dolgot csinál, ami az űrület határát súrolja, de a királyi család ellenszenve, a férje hűtlensége, valamint étkezési zavara együtt már tényleg túl sok neki, főleg így, a szeretet állítólagos ünnepén.
Mikor kiderült, ki fogja őt alakítani, sokan felszisszentek, pedig Kristen Stewart 9 éves kora óta színészkedik, a 31 éves színésznő neve mellett jelenleg 56 alkotás szerepel a mindenki által ismert filmes adatbázisban. Ezek között vannak jók és rosszak, de aki főként az Alkonyat filmekből ismeri őt (és nem elvakult rajongó), könnyen gondolhatja azt, hogy egy egyetlen arccal bíró, közepesen tehetséges színésznő. Pedig nem. Valóban van neki az a bizonyos arca, ami a legtöbb filmjéhez elég is, de azért akad néhány olyan, ahol jobban odateszi magát.
Diana hercegnő megformálása komoly szakmai feladat és bár az üres járatokban valóban előkerül az a bizonyos arc, amikor oda kell tennie magát, akkor bizony odateszi. Beszédével, mozgásával, gesztusaival, testtartásával Dianát idézi, alakítása nagyon meggyőző és itt nem csak a hasonlóságra gondolok, hanem arra is, hogy ahogy Dianaként a ráírt szerepet eljátssza. Sokan már most Oscar-jelölésről beszélnek, amit én sem tartok elképzelhetetlennek, kérdés, a színésznő vagy a karakter kapja-e majd.
A Spencer nem egy hagyományos életrajzi film, sokszor a Shakespeare-i királydrámák hangulatát idézi fanyar humorral vegyítve és előszeretettel nyúl hozzá a thrillerek eszköztárához, amire a frusztráló zenei aláfestés rátesz egy lapáttal. Filmnyelve, hangulata érdekes, nem egy tündérmesére ülünk be. Pablo Larrain (Jackie, Neruda, No) rendezése és Steven Knight (Gyönyörű mocsokságok, Eastern Promises – Gyilkos ígéretek, Birmingham bandája) forgatókönyve egy nőről szól, aki szabadulna a kötelezettségek és szokások béklyójából, de tudja és érzi, hogy ez mivel jár. Egy nőről, aki több akart lenni annál, mint aki kihordja a trónörököst. Egy nőről, akinek az volt a legfőbb bűne, hogy egy kicsit több Spencert akart az életébe és ehhez mérten valamivel kevesebb Lady Dianát. Ma már tudjuk, hogy – még ha csak közvetett módon is, de – az életével fizetett érte.
