Stranger Things 4. évad 1. Felvonás (Stranger Things Season 4, Volume 1), alkotó: Duffer testvérek, szereplők: Millie Bobby Brown, Finn Wolfhard, Gaten Matarazzo, Sadie Sink Algar, amerikai sci-fi horror webes televíziós sorozat, 4. évad (7 rész, 65-98 perc), 2022. (16)
Tik-tak-tik-tak…
A Stranger Things a retróba csempészte bele a természetfelettit és egy bitang jó szereplőgárdával elhozta nekünk a közelmúlt legsikeresebb ifjúsági horrorsorozatát. A 4. évad első felében azt láthatjuk, ahogy az időközben felcseperedett kemény mag egy új gonosszal veszi fel a harcot, Hopper pedig a világ túlsó felén az orosztudását csiszolgatja.
Sikersorozat ide vagy oda, a Stranger Things sem kerülhette el a pandémia okozta mizériát, ezért hosszú kihagyás után gyakorlatilag két, teljes értékű évadot kapunk belőle, csupán néhány hetes szünetet tartva a premierek között. Három dolgot már tudtam, mikor belekezdtem, egyrészt Hopper ha nem is virul, de él, másrészt az új részek nem 50-60 percesek, hanem annál valamivel hosszabbak lesznek, harmadrészt a premier előtt röviddel feltett 8 perces részlet alapján a laborban vélhetően véradó napot szerveztek. Most, hogy túl vagyok az első etapon, elöljáróban annyit, hogy a több helyszín és szereplő ellenére a valós mondanivaló egyáltalán nem lett több, mint eddig, ezért a grandiózus jelzőt inkább másra tartogatom, ugyanakkor még mindig piszkosul tetszett és be tudott szippantani.
A 3. évad végén a csapat némileg megfogyatkozott és ketté is vált, hogy Tiziék új helyszínen próbáljanak meg – reményeik szerint – a korábbinál valamivel átlagosabb életet élni Kaliforniában. A beilleszkedés azonban nem megy könnyen, egyrészt az átélt borzalmakat nem lehet csak úgy elfelejteni (folyamatosan kísért a múlt), másrészt, aki gyerekként váltott valaha lakóhelyet és iskolát, pontosan tudja, hogy az összeszokott társaságok nem igazán engednek új tagokat maguk közé. Hawkinsban is próbál mindenki felejteni és új barátokat szerezni, de hamar szembesülniük kell a rideg ténnyel, a gonosz új formát öltött és amikor diáktársaik elkezdenek szörnyű halált halni, lényegében a már megismert atmoszféra köszön vissza.
A fiatalok tehát ismét nyomozni kezdenek és mivel ők már átéltek valami egészen hasonlót, ráadásul idősebbek is lettek, sokkal bátrabban és eredményesebben vetik bele magukat a kalandba. A Dungeons & Dragons kimaradt az életemből és azt sem tudom, itthon mennyire népszerű (és mennyire volt ismert a nyolcvanas-kilencvenes években), de az Agymenők és Az ifjú Sheldon sorozatokat nézve valamennyire képbe kerültem és azt is tudom, hogy vannak olyanok, akik nem csak ezt, hanem úgy általában a legtöbb szerepjátékot az okkultizmussal és a sátánizmussal hozzák kapcsolatba.
A sorozatban sincs ez másként, a rejtélyes haláleseteket a helyiek (nem csak a felnőttek) a D&D játékot űző Pokol Tüze Klub (melynek tagjai a srácok is) vezetőjének számlájára írják, akit szerintük maga a Sátán igézett meg, ezért hajtóvadászatot indítanak ellene. Így kerül be a csapatba a sokadik érettségijére készülő Eddie Munson (Joseph Quinn) is, aki simán indulhatna egy Pauly Shore hasonmás versenyen. Azon se csodálkozzunk, ha ezek után a gonoszt a D&D legmegátalkodottabb karaktere után Vecnának nevezik el. Új szereplő még Jonathan haverja, Argyle (Eduardo Franco), a hosszúhajú pizzafutár, akinek fejében végtelenítve megy a Best of Bob Marley.
Hoppert a Szovjetunióba vitték, ahonnan nem tűnik rossz ötletnek megszökni, de soha nem tudhatja, hogy ki a barát és ki az ellenség, mert a mogyoróvaj és a farmernadrág ígérte sokakat megrészegít a vasfüggöny ezen oldalán. Ez a cselekményszál szinte teljesen külön fut, hiszen – majdnem – mindenki úgy tudja, hogy a seriff meghalt. A főszereplő továbbra is Tizi, aki különleges képességét elfojtva igyekszik beilleszkedni, ám amikor mégis szükség lenne rá, képtelen újra előhozni azt. Többen is szeretnék őt megtalálni, ám ellentétes okból, egyesek a problémát látják személyében, míg mások éppen a megoldást. Kérdés, ki ér oda előbb.
Az alkotók eredeti szándéka az volt, hogy A törvény nevében sorozathoz hasonlóan az egyes évadok mindig új szereplőket kapnak, azonban a gyerekek annyira jól működtek és rövid idő alatt annyira népszerűek lettek, hogy végül maradtak. Az egykoron cuki, megszeppent fiúk és lányok abszolút uralják a karakterüket, azok most már erősen építenek az őket alakítók személyiségére és népszerűségére is. Millie Bobby Brown egy külön történet, ő mára mindenkin túltett, de Gaten Matarazzo és Sadie Sink is nagyot mennek (talán még Natalia Dyer, aki még mindig borzasztóan vékony. Ugyanakkor a többiek csak néhányszor kerülnek reflektorfénybe, hiába több a játékidő, vannak, akik szinte csak megszokásból jártak be a forgatásra. Személyes kedvencem mégis Maya Hawke, aki Ethan Hawke és Uma Thurman közös gyermeke és akinek vonásaiban, gesztusaiban és színészi játékában ott vannak a szülei, ami egyáltalán nem hátrány.
A sorozat a felnőtté válásról szól, a Hopper-szálat leszámítva a felnőttek tényleg csak dísznek vannak, fenyegetőznek, értetlenkednek stb., de Vecna megtalálásában és legyőzésében (ez utóbbi még várat magára) nem sok hasznukat veszik a sokat látott és harcedzett fiatalok, akik már nem gyerekek. Az idősebbek már egyenrangú partnerként tekintenek rájuk, sőt, a legtöbbször ők viselkednek éretlenül (ebben azért vastagon benne van a kannabisz is).
Továbbra is eszméletlen mennyiségű popkulturális utalást kapunk az adott korszakból, de nem az arcunkba tolva, szájbarágósan, hanem hagyják, hogy mi magunk jöjjünk rá és fedezzük fel, ami szerintem marhajó dolog (még akkor is, ha hozzánk egy csomó minden késve jutott el). Hogy ijesztőbb, komorabb és félelmetesebb-e, nem tudom, inkább azt mondanám, a thriller és a horror elemeit másként és másra használja, mint eddig.
A fiúk és lányok felnőttek, saját műsorokat kapnak, filmeket csinálnak, rengeteget szerepelnek, tele van velük a közösségi média, divatlapok, magazinok címlapjairól köszönnek vissza ránk, ruhát, parfümöt és mindenféle drága dolgot reklámoznak, vagyis mindenki igyekszik hasznot húzni az ismertségükből. Kicsit féltem is őket, hiszen láttunk már jó néhány mélyrepülést, így csak remélni tudom, hogy ők maguk, illetve a körülöttük sürgő-forgó szakemberek kézben tudják tartani a dolgokat. Biciklizés közben kalandokat keresni, valahol erről szólt a gyerekkor azoknak, akik a 90-es években nőttek fel.
Naná, hogy élveztem ezt a sorozatot és várom a folytatást, még akkor is, ha ez egy másik kultúra, hiszen a megidézett filmek, zenék, játékok, kütyük, ruhák és frizurák, azért idővel csak beszivárogtak hozzánk is. Gyereknek lenni, majd szép lassan felnőni, tértől és időtől függetlenül meghatározó, sorsdöntő élmény, a szerelmek, a barátságok, az álmok, a félelmek, a gonosz pedig végig kísérnek minket az életben.
(És annyi spoiler engedtessék meg, mert szívünket megdobogtatja, Antal Nimród szállítja az egyik legjobb részt.
)
