A szerelem tüze (Fire of Love, Rendezte: Sara Dosa. Közreműködők: Katia Krafft, Maurice Krafft. Narrátor: Miranda July. Színes amerikai-francia dokumentumfilm, 98 perc (12+)
A Disney+ csatornán kellemes meglepetésként egy remek dokumentumfilmet nézhetünk meg a vulkanológus Krafft-házaspárról, akik a 60-as évek végétől negyedszázadig örvendeztette meg nagyrészt Nyugat-Európát a fantasztikus felvételeikkel. A szerelem tüze ügyesen kiemeli a vulkánok enyhe földönkívüli hangulatát, némi Wes Andersonos érzéssel vegyítve.
A vulkánok egyszerre jelképezik a természet szépségét és annak pokoli, pusztító erejét. Csodálkozva nézzük minden egyes vulkánkitörést a dokumentumfilmekben, híradókban, ahogy a láva folyása elemészti a civilizáció termékeit, hogy évtizedekkel később a természet újra magához ölelje a visszacsent földet. Elborzadva nézzük, ahogy a hatalmas hamufelhő mindent elhomályosít, hogy több száz hektárnyi szürkeséget hagy maga után és aztán valamikor, talán már nem is a mi életünkben újra kicsírázzon ott egy fa magja. 
A vulkánok a bolygó születésétől kezdve kísérik a Föld életét és ezzel együtt az emberiséget is. De vannak olyanok, akik nem a tévéből vagy internetről szerzik a tudásokat a téren. Ilyen volt a francia Krafft házaspár is, akik az egyetemen ismerkedtek meg és mindketten rajongtak a vulkánokért. 1966-tól egészen 1991-es halálukig szinte elválaszthatatlanok voltak egymástól és a negyed évszázados kutatómunkájának egyfajta rövid összegzését mutatja be nekünk Sara Dosa rendező. És bár alig több, mint másfél órás a filmje, mégis eléggé ambiciózus. Megpróbál valóban mindent elmesélni benne, ami a Krafft házaspárról szól: ahogy megismerkedtek, vagy hogy a nyugati országokban tévésztárok lettek (nagyjából azt testesítették meg, mint nálunk dr. Juhász Árpád a 70-es és 80-as években). Elmeséli a páros tapasztalatait, ahogy a kezdeti, kissé szociopata hozzáállásuk hogy változik meg és hogy lesznek humanisták egy vulkánkitörés által. És persze a haláluk is dokumentálásra kerül: úgy mentek el innen, ahogy ők szerették volna: ketten egy vulkán által.
Sara Dosa dokumentumfilmje két okból is különleges. Elsősorban azért, mert roppant kreatívan van megszerkesztve. Igaz, hogy pont kettejük magánéletéről tudjuk meg a legkevesebbet és pl. semmi infót nem kapunk arról, hogy a vulkánoktól messze hogy töltötték szabadidejüket. Magyarán szólva kettejük szerelmét direktben sosem beszéli ki. És bár ez csalódás lehet (nekem legalábbis az volt), de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne érdekfeszítő az, amit látunk. Ugyanis Dosa minden másba belekóstol, életük minden szegletéből kapunk egy kis ízelítőt. Furcsa, de ez a sok kis csipetnyi információmorzsa nagyon jól össze van fésülve, amit a Miranda July által felvett és a kissé túlírt narráció egy egyedi hangulatot tud kölcsönözni. A film szerkesztése, a vágás, a zenehasználat (Air) mind pazar és ritka az ilyen fajta kreativitás egy dokumentumfilmben. De ez csak a kis része annak, amiért jó A szerelem tüze. 
Ami miatt igazán működik, az Katia és Maurice Krafft. Ők ketten ugyanis egészen zseniális módon dokumentálták a vulkánokat. Minden egyes keresett frankjukat az utazásra és a felszerelésekre költötték, de közben meg Katia fotózott egy Nikon F3-as masinával, Maurice meg mindenhová vitte a 16mm-es kameráját. Dosa filmje ez utóbbira támaszkodik (Katia fotóiból azért mutat párat). A filmből az sem derül ki igazán, mennyire voltak jó vulkanológusok, viszont egyértelmű lesz már az első percekben minden nézőnek, hogy Maurice Krafft operatőrként egy zseni volt. Általában Katia szerepel a felvételeken, részben hogy támpontot adjanak a nézőknek a vulkáni erők méretét illetően, és ezzel akaratlanul is főszereplőt csinált Maurice a saját feleségéből. 
Az évek során temérdek felvételt készítettek, rengeteg országban vettek fel különböző vulkanikus aktivitást, szóval volt is miből válogatni. De ezek a képek annyira gyönyörűen vannak felvéve, olyan csodálatos minőségben, hogy paradox módon hiányérzetünk lesz a fim végére. Mert többet akarunk ezekből a felvételekből. Azt, hogy órákon át csak ez menjen a tv-ben, vagy hogy legyen egy 24 órás mozis vetítés ezekből a felvételekből. Meg kell elégednünk ezzel a másfél órával. És Maurice csodás felvételei az alákevert zenével és a narrációval egyfajta földönkívüli állapotban tartják ez alatt a nézőket. A rendező okosan megtartotta az eredeti 4:3-as képarányt, hogy a maga teljességében csodálhassuk az eredeti kompozíciókat. És talán ez volt a legjobb rendezői döntése.
A végeredményt látva majdnem teljes a siker: talán egyeseket elidegeníthet a narráció mesterkéltsége, vagy hogy az életút bemutatásában lyukak vannak. Ezt ellensúlyozza az a páratlan audiovizuális élmény, amihez a narrátor Miranda July hangján ügyesen asszisztál. Olyan ez a film, mintha egy másik planétán készült volna és most először betekintést nyerhetünk egy új bolygó keletkezésének első perceibe. Az amerikai rendező és narrátor ellenére a filmből csak úgy árad a francia életérzés és egyfajta Művész mozis/Trafó művházas hangulat, a jó értelemben véve. A magam részéről napokig tudnám hallgatni és nézni a Krafft házaspárt, akik az unalmas átlagéletet felcserélték a veszélyes kalandok kedvéért, majd a végén alázatosan át is adták magukat a természet gyönyörű, de kegyetlen erejének.
