Ugyanaz a bajszos kis fickó menti meg a világot, aki el is rontotta? Az Overloop-ból kiderül.
A pixelgrafikás indie játékok idejét éljük, majd minden második öklömnyi képkockákból épül fel, mintha soha ki se léptünk volna a 8 bites korszakból. Kevés olyan van azonban, amelyiknek jól is áll és nem csak alibinek, vagy divathóbortnak (esetleg egy kis meló spórolásnak) érződik és őszintén átjön, hogy ez bizony szívvel-lélekkel készült. A jó hír, hogy az Overloop viszont abszolút ilyen.
A szereplők (de persze a környezet is amiben léteznek) mind a kockásított stílust képviselik és alig nagyobbak mint egy lemming (persze a klasszikus fajta). Mégis remekül átjön a főhős karakteres bajusz viselete, az aprócska kezek és lábak édes kis minimál animációja pedig sajátos hangulattal bír. Ebbe a miliőbe abszolút nem is hiányzik a szinkron, totál jól illik a gagyogós-hümmögős hangulatfestés, a lényegi információkat pedig megkapjuk szövegesen.
Egy távolabbi jövőben csöppenünk, ahol már nem csak hogy felfedezték az emberi klónozást, hanem a mindennapok részévé is vált. A dolog annyira “jól” sikerült, hogy nem ritka, hogy klón elszereti az eredeti példány feleségét és átveszi az életét a munkahelyén is. Sokan kerülnek emiatt az utcára, hajléktalanként tengetve az életüket, nem is csoda hogy rengeteg tüntetés is zajlik a témában. Az pedig hogy így alakult, az általunk irányított kis muksón is múlt, ugyanis ő az egész találmány agytrösztje. Szép lassan azonban zavarni kezdik az említett dolgok, illetve arra is rájön, hogy a kutatási számlákat fizető Infinity Inc. Laboratory (vagy leginkább a vezetője) sem éppen tiszta kártyákkal játszik, így nekiáll hogy rendet tegyen.
Egy oldalnézetes, klasszikusnak mondható akció platformerrel van dolgunk. Tizenegynéhány pályán keresztül vezet a kaland, amelyek közt akadnak átvezető részek is, ahol gyakorlatilag csak végig kell sétálni, de olyan szegmensek is amelyek tömve vannak fejtörőkkel. Van egy alapfegyverünk, amely lézernyalábokat lő ki magából, de sokkal izgalmasabb a klónozó eszköz, amely rövid idő alatt a birtokunkba kerül és amivel saját magunkat tudjuk többszörözni(valahogy úgy, mint anno Michael Keaton, csak sokkal egyszerűbb és mobilisabb formában). A klónokat aztán eléggé elítélhető módon arra használjuk fel, hogy helyettünk gyalogoljanak a halálba. Adott egy halálos lézersugár, vagy más teljesen nyilvánvalóan halálos csapda? Küldjük előre a klónt, mi meg mehetünk a szabaddá vált úton tovább (maximum némi lelkiismertfurdalással megáldva).
A feladatok nem túl bonyolultak és egy idő után ismétlődnek is, de ez nem annyira feltűnő, mert a játék (sajnos) igen rövid – mindössze 1-2 óra alatt végigjátszható. Az előző mondattal el is mondtam minden negatívumot, cserébe a hihetetlenül aranyos hangulat és a csekélyke ár kárpótol. Ha bárkit hasonlóan elvarázsol a grafikai stílus, vágjon bele bátran és gyűjtögessétek a néha eldugott helyeken található gyémántokat is, mert a végén egy slusszpoént kulcsát jelentik majd.
Legutóbb ezt teszteltük:
