A csendes lány (An Cailín Ciúin / The Quiet Girl), rendezte: Colm Bairéad, szereplők: Catherine Clinch, Carrie Crowley, Andrew Bennett, Michael Patric, ír dráma, 94 perc, 2022., 12 éven aluliaknak nem ajánlott!
Csend a lelke mindennek
Manapság kemény női hősökről harsognak a művek. Lehet-e egy szótlan kislány igazán bátor? A csendes lány finomlelkű filmként szavak helyett a hangulatokkal mesél. Íme egy megríkató mágikus-realista történet a közelmúlt Írországából, amit minden szülőnek receptre lenne ildomos felírni az egész világon.
Hallgatni arany.
„Sokan elszalasztották a lehetőséget, hogy ne mondjanak semmit, és sokat vesztettek miatta.” Amikor A csendes lány egyik szereplője szájából halljuk ezt a mondatot, azzal a film egy történetvezetési ars poeticát fogalmaz meg. Colm Bairéad ír rendezőnek ez az első mozis nagyjátékfilmje, de sok tapasztalt direktort maga mögé utasít a rendezésének letisztultsága.
Nem véletlen, hogy nagy meglepetésre a legjobb idegen nyelvű film Oscar-díjáért versenyzett az első ír nyelven beszélő filmként a történelemben. Joggal, mert ez a történet egyszerre nagyon egy kor- és hely szellemét megidéző darab, és egy egyetemes emberi kérdéseket körbejáró alkotás.
Nagy bátorsága a filmnek, hogy bár nagyon meditatív, és – nomen est omen – csendes módon mesél, mégis mer rövid, velős, és patikamérlegen adagolt drámát a szemünk elé tárni. Az utolsó öt perc pedig zsebkendő-nyitogató beteljesülése Cáit, a halk szavú kislány egynyári történetének.
A főcím alatt a háttérben szól a kakukk éneke. A madáré, ami következetesen más madarak fészkében nevelteti az utódját. Így jár főszereplőnk, Cáit is, akit a kétes erkölcsű szülei a megkérdezése nélkül visznek el a tanév végén egy messzi tanyára, hogy a számára ismeretlen rokonainál töltse az egész nyarat.
Nyolcvanas évek eleji ír vidéki miliőben járunk, ahol jól jön a plusz kéz a háznál, ha némi házimunkáról van szó a gazdálkodásból élő családoknál. Csak ki ne zabálja az embert a gyerek a vagyonából, szól az intő „bölcsesség” az egyik apától a másiknak.
Ebben a hangulatban gubbaszt a felnőttek döntéseit tudomásul vevő kis Cáit, akinek első szavát jócskán a film kezdete után bő negyedórával halljuk először. Akkor is tőmondatokban.
A film alapjául szolgáló Claire Keegan kisregény is rövid, és pont ezért tudta Colm Bairéad rendező a szikár művet úgy nagyvászonra adaptálni, hogy a forgatókönyv minden pontja arra fókuszáljon, hogy minél teljesebben átélhessük egy csendes lány intovertált személyisége mögött megbúvó gazdag érzelmi világot.
A meghallgatások során több száz gyerek közül akadtak rá a 11 éves Cáit megformálójára, és Catherine Clinch olyan természetességgel viselkedik a kamera előtt, hogy legszívesebben odasétálnánk a képernyőhöz, kézen fognánk őt, és finom csókot lehelnénk a homlokára, hogy érezze, nincs egyedül, és a világ szereti őt.
A szereplőválogatás nem csak azért volt nagy kihívás, hogy találjanak egy kedves arcú, világító kék szemű kislányt, aki ennyire mély érzéseket tud kiváltani a nézőkből a visszafogott játékával, hanem az is nagyban szűkítette a lehetőségeket, hogy csak olyan lány lehetett Cáit, aki tökéletesen beszéli a manapság kevesebbek által használt ír (gael) nyelvet is.
Tökéletes gyerekszínész, jó alapanyagból készült forgatókönyv, kétgyermekes apaként író-rendezőként érett munkát biztosító direktor, és komoly markeing híján szájról-szájra és fesztiválsikerről-fesztiválsikerre (Berlin, Dublin, Taipei) terjedő jó híre, illetve az Oscar jelölése az, ami a hazai moziforgalmazásba csábította A csendes lányt.
Nem győzünk örülni, mert ezt a filmet nagyvásznon látni igazi ünnep a léleknek.
A csendes lány története nagyon egyszerű: Cáit nyári kényszervakációja, akár így leírható egy tőmondatban.
Ami mögötte van, az viszont egy nagyon fontos, és ritkán tárgyalt téma: az hogy mitől lesz valaki jó szülő, mi teszi a gyereket valóban boldoggá, hogyan lehet nevelni idomítás helyett, és ami a legnehezebben kibogozható vitákat generáló kérdésfelvetés, hogy a vérségi kapcsolatokat hogyan írják felül a szeretetkapcsolatok.
Cáit kemény közegből származik, és bár ő egyáltalán nem, de a film is alig beszél arról, hogy milyen komoly traumákkal jár egy olyan nagycsaládban felnőni, ahol sorra pottyannak ki a gyerekek, miközben a hétköznapok menetét a függőségeit agresszivitással takaró apuka, és a gyerekhad terhei alatt idegösszeroppanás szélén roskadozó anyuka határozza meg.
Aminek része az, hogy beültetnek a kocsiba, sportközvetítést hallgatva zötykölődsz három órán át egy idegen helyre, ahol az ismeretlen vendéglátókkal folytatott kényszeredett bájcsevej után a bőröndödet a csomagtartóban felejtve robog el édesapád különösebb köszönés és kommentár nélkül.
Az idősebb gyermektelen pár gondozásba veszi a kislányt, és a figyelmes pótanya (a Vikingekben felbukkant Carrie Crowley) illetve a morózus pótapa (Andrew Bennett sorozatszínész) egy teljesen más, ismeretlen minőséget hoz Cáit életébe. Itt hirtelen a testvérek és az iskola ricsajától mentesen van idő és tér szembenézni azzal, hogy ő mit is szeretne igazából, és mi mindent nem mert, vagy nem volt lehetősége eddig kimondani.
Ha nagyon lecsupaszítjuk, akkor egy kifordított, mágikus realista hamupipőke mesébe csöppenünk, ahol Cáit szemén át egy gyönyörűen fényképezett álomvilágként látjuk a valóságot, miközben a környezete elejtett félszavaiból belénk mar annak a pszicho-szocio realitása.
A történet tökéletesen mutatja meg a gyermek relatív időérzékelését, amiben Cáit nem a szokásos cserfes kislány, aki minden lében kanálként kutatja a körülötte lévő események értelmét, hogy aztán megszerzett tudását felhasználva jól megküzdjön az önállóságát fenyegető erőkkel.
Helyette az ő ellensége az idő, ami bizonyos helyzetekben csigalassúsággal kúszik, a kellemes napokon pedig pillanatok alatt elrohan, míg az ő kontemplatív, megfigyelő személyisége kevés ráhatással van ennek alakulására.
Épp ezért nagyon fontos minden egyes halkan kiejtett mondat, ami elhagyja Cáit száját, miközben a film ritmusa, filmnyelve tökéletesen hangol rá arra, hogy minden szavára teljes figyelemmel füleljünk.
Ez a csendes, szemlélődéssel teli film nem való mindenkinek, de számomra csodálatos, amikor egy alkotás hagy időt megemészteni a történteket, miközben kellő talánnyal szolgál, hogy újabb kérdésekre várjam a választ.
Visszagondolva lenyűgöző, hogy 95 percben hogy lehet ennyire kevéssel ennyire sokat átadni azoknak a nézőknek, akik már voltak valaha szülők, vagy gyerekek az életben…
Azért írtam levegővételt hagyó stílusban ezt a cikket a filmhez hasonlóan, mert annak a legvégső, katartikus zárómontázsban tetőző jelenetei már koanokat idéznek, amikhez fontos, hogy legyen terünk és időnk befogadni őket.
Ha láttad a filmet, tudod: a csendes lányról ordítanak a szülei.
