Lefkovicsék gyászolnak, Rendezte: Breier Ádám, forgakókönyvet írta: Breier Ádám és Csaba Bálint, szereplők: Bezerédi Zoltán, Szabó Kimmel Tamás, Máhr Ágnes, Leo Gagel, Váradi Roland, Kardos Róbert, magyar vígjáték, 85 perc, 2024, 12 éven aluliak számára megtekintése nagykorú felügyelete mellett ajánlott!
A magyar film fölött még nem kell sivát ülni
Breier Ádám a családi ebédeknél elhangzó vitákból inspirálódva, Csaba Bálinttal karöltve megírta a Levkovicsék Gyászolnak forgatókönyvét, az NFI-től kapott (zseb)pénzen pedig meg is sikerült valósítania ötletét. A végeredmény egy nagyon finoman összerakott, nem harsány, de nehezen kikezdhető, nívós film lett. 
A száz lovas szekérrel vágtató hatalmas történelmi monstrumok kereszttüzében néha fel-feltűnnek olyan filmek hazánk kulturális térképén, melyek visszaadják a honi filmgyártásba vetett hitet. Nem feltétlenül kell mindig hollywoodi blockbusterek által gyarmatizált végrehajtó-országgá válnunk, ahogy komplexusok hadából születő vizenyős szemű történelmi giccsparádék termelőivé sem, ezeken túl is van itt kreativitás és ízlés bőven, mi is meg tudjuk termelni a magunk tartalmas film-eleségét. Ehhez néha elég egyetlen kertvárosi ház is.
A sztori szerint Levkovics Tamás (Bezerédi Zoltán) az idős bokszedző a főváros egy nyugodt környékén éldegél feleségével, Zsuzsával (Máhr Ágnes), míg fiuk, Iván (Szabó Kimmel Tamás), Izraelbe kitelepülvén fedezte fel újra zsidó identitását és alapított családot. Apa és fiú hosszú évek óta nem beszélnek egymással (hát mi más, mint egy régi sérelem jóvoltából), ám Zsuzsa halála miatt (innen a címben szereplő gyász) kénytelenek ismét összegyűlni és Iván kisfiával, Ariellel (Leo Gagel) kiegészülve egy hetet közös háztartásban tölteni a szülők lakásán, tradicionális zsidó gyászhetet, sivát ülvén. A problémák pedig előjönnek, ahogy a békülésvágy is.
A Lefkovicsék gyászolnak alapvetően több érdekes és izgalmas témát és filmes hagyományt mozgat, melyeket azonban csak háttérépítménynek használ valódi témája számára.
Az egyik ilyen tartópillér a dramedy műfaja. Alapvetően nem egy kifejezetten harsány vagy vicces, inkább egy nyugodtabb és oldott hangvételű drámáról beszélünk. Ugyan vannak kedélyesebb jelenetek és megnyilvánulások, ezek nem a hangos nevetést, inkább a könnyedebb hangulatot és a karakterek iránt érzett szimpátia elmélyítését szolgálják. Eredményesen, hozzátenném, ugyanis nagy általánosságban egyáltalán nem egyértelmű, hogy a filmesek sikerrel járnak-e, amikor ilyen műfajjal próbálkoznak, mindenki pengeélen táncol, ha dramedyt készít. Sokszor előfordul, hogy a humoros jelenetektől súlytalan, vagy a dráma túldomborításával giccses végeredmény születik (pozitív példáknak beszúrnám ide a 2011-es francia Életrevalókat, vagy ugyanebből az évből a méltatlanul elfeledett, hallatlanul zseniális Fifti-fiftit), a Lefkovicsék gyászolnak viszont elegánsan oldotta meg ezt a kihívást.
A másik ilyen fogódzó lehet a zsidó identitással foglalkozó filmek csoportja, melyeknek szintén megvan a maguk hagyománya, elég csak Woody Allenre mint karakterre, a Coen fivérek Egy komoly emberére vagy A másik út Netflix sorozatra gondolnunk. Ezek a nyilvánvaló életrajzi, személyes jellegük mellett arra is jók, hogy olyan kérdésköröket is pedzegessenek, mint hagyomány és korszerűség egymáshoz való viszonya, vagy hogy mi fán terem az identitás és énképzés egy liberális (kis)polgári világban. Tárgyalt filmünk folytatja ezt a sort, ám elöljáróban csavar egyet a dolgon. A Lefkovics család idősebbik ága a vallástalan, míg a fiatalabb generációk visszataláltak a vallásgyakorláshoz, ez pedig frissnek ható alapfelállást eredményez.
E kettő hagyomány ugyan ott van a háttérben, ízesen kerekítenek egy nagy és koherens egészet a filmből, ám a lényeg mégiscsak az apa-fia viszony dinamikája, természetrajza, és mindennek feloldódása a közösségi gyászban. Felettébb elegáns és nívós módon lett ez is megoldva. Az apa és fia közti konfliktus kibontása takaréklángon lobog, nincsenek nagy és elnyújtott hőzöngések, veszekedések, egymás lelkében vájkálások, kiabálások is csak ott, ahol kell, és milyen jó is ez, minden giccstől mentesül a film, mégsem érződik kidolgozatlannak, mert a jó helyen a jó dolgokat mondják, amikből vissza lehet követni kettejük kapcsolatának történetét. Ehhez elsőrendű segítségül a párbeszédek jönnek, amik néhol akár suták is lehetnének, de nem lettek azok. Várjuk, hogy na, ebben a helyzetben kezd el arányt téveszteni majd, de ez nem jön el, mindennek funkciója van, minden életszerű, minden tökéletesen kidolgozott.
Így remek szituációk és karakterek kerekednek, az egészet pedig a színészi alakítások koronázzák meg. Máhr Ágnes nyúlfarknyi szerepében is imádni való, Szabó Kimmel Tamást fel sem ismerni nagy haszid szakállától, Bezerédi Zoltán is nagyszerűen gyerekes és árnyalt, ám amit kiemelnék, hogy Leo Gagel képében végre sikerült egy oly ritkán látható jelenség, a nem idegesítő gyerekszereplő – hihetetlen, elvégre Ariel cirkuszol, sokszor nem viselkedik, valahogy mégsem érezni irritálónak. Már önmagában ez is szép teljesítmény az alkotóktól.
Amit még kiemelnék, az a kreatív szimbolika és metafora, melyeken keresztül a gyász kerül érzékeltetésre. Egy félig teli lekváros üveg, vagy egy színházi darabban látott könyvespolc szimpla, ám sok mindenre használható és egyszerűségében is sokat mondó tárgyak, lelke lesz ezektől a történetnek. Látjuk, nem kellenek milliárdok meg lovaskaszkadőr hadak, hogy valami nagyszerű szülessék.
A Lefkovicsék gyászolnakban nincsenek nagyon emlékezetes jelenetek, mondhatnám, hála istennek. Nem hahotára ingerlő pojácáskodás, sem szájbarágós giccsparádé, helyette egy szinte tökéletesen balanszolt mű, mely egyszerűen, őszintén és intelligensen mesél sok mindenről, sok mindenkinek.
