Back to Black, Rendezte: Sam Taylor-Johnson, írta: Matt Greenhalgh, szereplők. Marisa Abela, Eddie Marsan, Jack O’Connell, Lesley Manville, amerikai életrajzi film, 123 perc, 2024, 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
A jazzkirálynő és a drogok
Winehouse-zenék keresztül-kasul, kokó, fű, és pia, meg persze toxikus párkapcsolat, de senki sem hibás igazán. Kérdés, hogy az ismertetőjegy-szólamok kavalkádja összeáll-e koherens film-muzsikává a Back to Black esetében?
„Ha nagyon személyesen mesélek el egy történetet, akkor az több emberhez szól, mintha általános érvénnyel próbálnám meg elmesélni.” – nyilatkozta egy interjúban Rainer Werner Fassbinder, a német újfilm egyik vezéralakja. Velős bölcsességét minden további nélkül alkalmazhatjuk Amy Winehouse művészetére is, hiszen az énekesnő kendőzetlenül személyes és őszinte dalszövegei által mintegy odavetette a saját életét, élményeit és ezekhez való kapcsolatát a közönség elé, lemezeit zenés naplóvá alakítva ezzel (a szőrszálhasogató esztéta énem még ezt is a megállapítás mögé biggyesztené: vagy legalábbis ügyesen tálalják úgy saját magukat a dalok és Winehouse perszónája, hogy el is higgyük ezt). Sikereit, máig élő dalait talán e kérdés felől érdemes fejtegetni. Hogy lehet, hogy tömegek rajongását és hat Grammyt ér az, ha valaki a pasija elvesztéséről, a pasija exének drága ruháiról, meg a meghiúsult elvonóról énekel sematikus „kellesz nekem” „csak rád gondolok” szövegvilágok helyett?
Jelen írás film, és nem zenekritika, szóval itt most ahelyett, hogy ezt továbbfejtegetném (inkább az olvasót a továbbgondolásra és a máshol történő utánaolvasásra biztatom, például itt) inkább azt nézzük meg, hogy mit mond a Winehouse-jelenségről a most befutott (ah, már megint egy) biopic? 
Lehet csak én írok az utóbbi időben kimagaslóan sok életrajzi filmről, de ezek mintha megszaporodtak volna mostanság. Nem tudom mi ennek az oka, mindenesetre az tény, hogy viszonylag egyszerűen tető alá hozható filmek ezek, hiszen a történet adott, azt már csak dramaturgizálni kell, a producerek is szívesen adnak infrastruktúrát ilyenekhez, hiszen ott pörög agyuk hátuljában a rajongók hada, meg az erős kulturális mém, ami sokakat megnézésre késztet. Persze amilyen egyszerűnek tűnik olyannyira nehéz is művészileg maradandót alkotni e téren, hiszen nagy odafigyelés és elkötelezett vízió kell ahhoz, hogy egyáltalán meg tudja indokolni a készítő, hogy miért is nyúlt pont most pont ehhez a történethez? És rendszerint itt szoktak elbukni ezek a próbálkozások, ugyanis egy hosszú ő-zés következne, ha a kérdést valóban az alkotóknak szegeznénk.
A legtöbbször nem nagyon kapunk új és váratlan mondanivalót sem a sztárságról mint olyanról, sem az éppen adott főhős életéből leszűrhető tanulságokról, sem semmi egyébről. A legtöbbször ezeknek a filmeknek az egyszerű reprezentáció a célja, az, hogy az áruvá változtatott imidzs még egy alkalommal apropót szolgáltasson az abban érdekelneknek a pénzcsinálásra (meg mellékesként, hogy egy kicsit mosdassák magukat a történet életben maradt szereplői).
Sajnos az eddig leírtak mindegyike elmondható a Back to Black-re is. Nem nagyon gondolkodunk többet vagy jobban Winehouse életéről, miértjeiről, vagy bármi másról, mint azt a cikkek garmadájától vagy a dokumentumfilmektől tennénk. A film egyébként Winehouse korai szárnypróbálgatásaitól az életében megjelentetett két lemez sikerén át egészen a Grammy-díjesőig és a rehabról való visszatéréséig követi nyomon a történteket, mindezt Blake Fielder-Civillel történő viharos kapcsolatára felfűzve.
A filmet a zenés életrajzokban otthonosan mozgó Matt Greenhalgh írta (Controll, John Lennon – a fiatal évek), és Sam Taylor-Johnson rendezte, neki sem ez az első zenés filmje – bár talán nevezetesebb pont ennél, hogy ő rendezte a hírhedt Szürke ötven árnyalatát. Mindegy, a Back to Black-ben legalább a male gazektől mentesülünk…
Filmünket akár romantikus filmnek is nevezhetjük, hiszen a legnagyobb hangsúlyt tényleg Winehouse és Fielder-Civil kapcsolata kapja – de még ezt se nagyon sikerült kidolgozni. Ez viszont talán nem a színészeken múlt, hanem a rendezésen. A Winehouset játszó Marisa Abelán ugyan látszik, hogy próbálkozik, sajnos a végeredmény a kelleténél jóval harsányabbra sikerült, ami inkább kelti a Winehouse-számokban megalkotott perszóna groteszk és egydimenziós karikatúráját, mintsem egy élő és izgalmas karaktert. Akit meg egyébként zavar, hogy a színésznő nem hasonlít az eredeti énekesre, annak javaslom megtekintésre Todd Solondz Palindrómák című filmjét, ott 8 színész játszik egyetlen karaktert – nem ezen múlt a dolog. A pasiját alakító Jack O’Connell viszont a film nagy pozitívuma, ő meg tudta tartani a balanszot a suttyó és a szimpatikus között.
A film jó pontját a műfaja felől lehetne megközelíteni, nevezetesen, hogy romantikus film – de itt ez (szemben mondjuk a Maestroval) pozitívum, hiszen nem a népszerű műfajnak való befekvést és egyszerűsödést, hanem a Winehouse művészete iránti alázatot tükrözi. Ugyanis a Black to Black igen vaskosan át van járva Amy Winehouse dalaival, sőt, nem csak egyszerűen sok van belőle, de azt is sikerült érzékeltetnie, hogy dalainak energiája pont abban rejlik, hogy a határ el volt mosva élményei és művészete között. Bizony téttel bíró játékot játszott, és előfordult, hogy a környezetében lévők rosszul fogadták, ha dalba öntve adta tudtukra, hogy milyen “férfiatlan pöcsök” is. Az alanyi költészet komoly játék, és a költő az életével játszik, így tette ezt Winehouse is.
Az egyik legkreatívabb jelenet is a dalok megidézéséhez kapcsolódik, amikor a Black to Black-et és a hozzá készült videóklipet emelik át a filmbe, mégpedig úgy, hogy az ikonikus videóklip egy montázsnak köszönhetően egyszerre három jeleneten vonul végig, ezáltal új és új párbeszédbe állítva a képsorokat és a szakításról szóló dalszöveget.
De a remek színészek és az érzékletes hommage még nem billenti egyértelműen pozitívra a mérleget, ugyanis filmünk sajnos nem tudott valóban méllyé válni, sem a központi szerelmi szálban, sem egyébben. Persze megvannak a kötelező képsorok pl. a függőségről is, itt van velünk a kezdeti, a szokásosnál jelentőségteljesebb sörözés, aztán a veszteség, a rossz társaság meg a jegygyűrű helyett ajándékozott joint, e jelenetek csak úgy sorakoznak egymás mögött egyhangúan, mint amikor az alsós gyerek szavalja a Mamát félvállról, elhadarva.
Persze azért egy kicsit meg kell emlékeznünk arról is, ami a filmmel kapcsolatos diskurzust uralja, jelesül, hogy nem teszi meg célpontjává a közvélemény által megrontónak kikiáltott Blake-Civilt és Mitch Winehouse-t, Amy apját (Eddie Marsan) (aki nem vitte be rehabra a lányát, vö.: “my daddy thinks I’m fine”). Egyszerűen nem tudjuk értelmezésünkből kizárni ezeket a dolgokat egy ilyen filmnél, ezt nem is kell. Sem mosdatni, sem egydimenziós gonosznak nem kell ábrázolni senkit, bár a film ebből a perspektívából elég durván megúszósnak és Bohém rapszódia-effektusosnak tűnik…
A Winehouse-dalok, melyek vaskos hányadát adják a filmnek természetesen nagyobb pontszámot érdemelnek, de ahhoz elég meghallgatni a dalokat. Ha jelen filmünket értékelem, akkor le kell szednem a vastagon rátapasztott Amy Winehouse-izmust. Ami marad viszont némileg ízetlen, amit sajnos Abela vagy O’Connell alakítása sem tud megmenteni. A karakterek alulmotiváltsága (hihetetlen egyébként, hogy ilyen fel tud merülni valós történeteket feldolgozó filmek esetében, de úgy látszik, a dolgokat egyhangúan felsorakoztatni egyeseknek fontosabb, mint a dolgok miértjét megmutatni), az ötlettelenség és az unásig ismert szócikk-jelleg képében tartalom helyett sajnos csak egy újabb clickbait-témájú ötlettelenséghalmazzal ajándékoztak meg minket a készítők.
Azonban hogy ne ilyen fásultan zárjam, a Bob Marley: One Love-hoz hasonlóan szintén egy doksifilmet biggyesztenék az írásom végére, az Amy – Az Amy Winehouse-sztorit(2015). Az sokkal őszintébb, rétegzettebb, izgalmasabb és megrendítőbb, mint ez az (ah, megint egy) életrajzi film. 
