Bohém rapszódia – kritika


Bohém rapszódia (Bohemian Rhapsody), rendező: Bryan Singer, szereplők: Rami Malek, Lucy Boynton, Joseph Mazzello, Mike Myers, Ben Hardy, Aidan Gillen, Gwilym Lee, Tom Hollander, amerikai életrajzi, zenés dráma, 134 perc, 2018 (12)

A Királynő visszatért

A zenés életrajzi művek sorában a műfaj mellett nagyban meghatározó az a tényező is a közönség figyelmét illetően, hogy ki mekkora legenda volt életében és mit tett le az asztalra. A Queentől lehetetlen elvitatni a sikereket, ettől a filmtől pedig azt az érzelmi bevonást, amit nem nyálas és drámai pillanatokkal próbált elérni, hanem valami olyannal, ami valóban hatással volt a tömegekre: a fellépések katartikus pillanataival.

Freddie Mercury, egy igazi showman, egy díva, egy sztár és méltán nevezhetjük feltalálónak is. Művészet iránti érzékenysége kicsit hasonlítható Bowie-éhoz, aki a kosztümjeiben és zenei performanszaiban nem csupán egy dalt adott elő, hanem művészi mash-upot is csinált, melyben vizuálisan is elkápráztatta a közönséget legendássá vált allűrjeivel és a közönséggel való kommunikációval. A felszín mellett, amit egy igazi Queen rajongó biztosan már kívülről tud (Freddie zanzibári, négyel több metszőfoga van és biszexuális, emellett nyíltan vállalta múzsáját, Maryt, akit világ életében a „feleségének” tekintett) az igazán mély rétegeket is megkapirgálja a film, ahogy egy jó biopichez illik, azonban nem fullad bele az önimádatba, hanem tud annyira objektív maradni, hogy ne csak Freddie-ről szóljon ez a mozi, hanem a Queen eszmeiségéről és mindarról, amit képviselt.

A legjobb ebben a filmben a rengeteg háttérinfó, ami eddig sem interjúkban, sem máshol nem hangzott el, egészen konkrétan, hogy hogyan születtek meg egyes számok és melyek voltak a zenekar kedvencei is és azok, amikre kevésbé büszkék. Ez annak is köszönhető, hogy a sok producer között ketten a részesei voltak ennek a csodának, amik az alkotói meetingeken születtek, név szerint Brian May, a gitáros és Roger Taylor, a dobos, akik miatt még személyesebb és információdúsabb lett a történet. A számok születésének epikussága már csak azért is ennyire fontos a sztori szempontjából, mert emiatt is hangozhatott el rengeteg, mára kultikussá vált sláger, mint például a We Will Rock You, a Killer Queen, a Love Of My Life és a címadó dal, a Bohemian Rhapsody, mely nem véletlen vált a film címadójává.

Az első számuk volt, amit a rádiók furcsasága és hosszúsága miatt nem akartak lejátszani, tehát ez a szám volt a zenekar védjegye, a megszemélyesítője mindannak, amit képviseltek: a radikális szemléletújítást a zenében. Minden, ami a Queen, az megfogalmazódik a filmben és ezért is tud szentimentalizmustól mentes lenni az egész, mivel a zenekart nem egy megközelíthetetlen csodaként ábrázolja a film, hanem sokszor látjuk a fiúkat agyalni, hogy mivel nyerhetik meg újra és újra a közönséget. A műfajok vegyítése, a változatosság állandósága és a koncerteken való zenei stílusok rétegzettsége korának kirívó és hiperradikális képviselőivé tették a fiúkat, amiért azért eléggé meg kellett küzdeniük.

A legkimagaslóbb teljesítményt egyértelműen Rami Malek hozta, akiről a Mr. Robot óta már kiderült, hogy tud iszonyat fura is lenni, ami egy Freddie-féle karakterhez pont passzol. A mozdulatait, az akcentusát (ezért kötelezően ajánlott eredeti nyelven, felirattal megtekinteni a filmet), a legendássá vált allűrjeit annyira hitelesen adja elő, hogy a film utolsó 15 percében ő maga változik át Freddie Mercury-vá. Ez igazából egy bebábozódott hernyó története, aki a végén csodás pillangóvá változik és amely magasztossághoz nagyban hozzájárult a realista ábrázolásmód, hiszen a filmet befejező utolsó nagy koncertet olyan tűpontosan sikerült leképezni a vásznon, hogy nem csak a mozdulatok, de a poharak állása is tökéletesen megidézik az eredeti felvétel képeit. Ilyen apróságokon múlott egyébként az egész film hangulata és szerethetősége is.
Freddie botrányos viselkedése, élete, homoszexuális kicsapongásai, majd az AIDS-el való szembesülése és saját maga felelősségre vonása nagyon árnyaltan van ábrázolva, egy percre sem csorbul a szemünkben az egyébként törékeny lelkű Freddie legendás nagysága. A sok remek pillanat mellet, ahol váltakoznak a turnék, a zenealkotás és a magánéleti részek (és mindezek tökéletes mennyiségben és egyenletes minőségben adagolva) sok humorforrás is akad a filmben, aminek alapjai leginkább azok a fricskák, amiket már csak mi, a Queen nagyságát megélő delikvensek érthetnek, ugyanis anno senki nem bízott a zenekar sikerében.

A Queen-film úgy bír egy hiteles és baromira élvezhető életrajzi film lenni, hogy bár ebben a műfajban semmi újat nem mutat, mégis Bryan Singer ráérzett Malek zsenialitására és a zenei betétek fontosságára, majd úgy összegyúrta őket, hogy a legmeghatóbb jelenetet nem egy drámai vallomás vagy egy művészien fényképezett haldoklás adta, hanem több kicsi bombasztikus koncertvideó, ahol látjuk, hogy hogyan szerették a közönségüket és a közönség is mennyire szerette őket. A film pedig annak ellenére, hogy egy életrajzi film, még el is gondolkodtat minket, hogy hol vannak korunk ikonjai, akik ennyire mély benyomást tudnak ránk tenni zsigeri tehetségükkel, mint Freddie Mercury? Talán már sehol, hiszen a feldolgozások, a rebootok, a remakek és az újrázások korát éljük, ahol bánatunkat csak egy eredeti Queen nóta tudja csak feledtetni. Mondjuk a Bohemian Rhapsody.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk The First – 1. évad - kritika
Következő cikk A hét röhögései (265.)