The Beach Boys, R.: Frank Marshall, Thom Zimny, szereplők: Mike Love, Brian Wilson, David Marks, Al Jardine, Josh Kun, Don Was, amerikai dokumentumfilm, 113 perc, 2024 (13+)
A Beach Boys együttes az Egyesült Államok egyik legnagyobb popkulturális büszkesége. Több mint 60 éves fennállása során sokszor volt a csúcson, ahogy mélyponton is. Frontembere, Brian Wilson életének egy kis szakasza önmagában is megért egy filmet (Szeretet és köszönet (2014)). Azonban mindmáig adós volt a filmvilág a banda munkásságának összefoglalásával, ezt volt hivatott bepótolni a Disney+-on debütált dokumentumfilm.
A Beach Boys eredeti felállása a következő: Brian Wilson, Carl Wilson és Dennis Wilson testvérek, aztán az unokatestvérük, Mike Love, valamint a család barátja, Al Jardine. A csapatot a legidősebb testvér, az akkor még csak 19 éves Brian szedte össze 1961-ben, aki teljesen autodidakta módon tanulta meg a zene csínját-bínját. A menedzselésükre az apja, Murry Wilson vállalkozott és mindannyiuk legnagyobb meglepetésére a semmiből nagyon hamar bombasztikus népszerűségre tettek szert a sajátos szörfzenéjük által. Ugyanakkor ahogyan az lenni szokott, nőni kezdett a feszültség a tagok között, és elsősorban Brian lelkivilága kezdett összeomlani, amit csak tetézett apja lelki terrorja. Ráadásul közben kiderült, hogy a legidősebb Wilson testvér nemhogy tehetséges dalszerző, hanem egyenesen egy zseni, akivel képtelenség volt lépést tartani. Evidens, hogy az ilyen felállás az összeomláshoz vezet és természetesen a Beach Boys esetében is ez történt. Ugyanakkor a zenekar képes volt a semmiből feltámadni és újradefiniálnia magát.
Brian Wilson a született zseni, The Beach Boys, dalok, belső hangok és a többi
Röviden tehát ez lenne az együttes történetének alapja és ha a részletekbe megyünk, nagyon sok érdekes és izgalmas dolog fedezhető fel. Igazán remek alapanyag ez egy 6 részes dokusorozatnak, ahol különböző témákra lebontva megvizsgálná a csapat életútját és egyúttal az egyénekre is fókuszálnának. Jelen filmünk egyik nagy és tulajdonképpen végzetes hibája, hogy ezt megpróbálja szűk két órában elmesélni. Olyan sebességgel zúdítják ránk az információt, hogy az percek alatt kontraproduktívvá válik. Mintha csak egy wikipedia cikk lenne felmondva, mellé temérdek mennyiségű fotót és videót igazítottak szélsebes vágások és trükkök közepette.
Bántóan hiányzik belőle a koncepció. Nem tudunk meg szinte semmit sem a dalok hatásáról, tulajdonképpen csak pár szerzeményt emelnek ki a gazdag repertoárból. Valójában alig tudunk meg valamit a zenekar tagjairól is. Nem részletezi a film, hogy Brian, miért is volt akkora zseni és nem időzik el a betegségén sem. Tulajdonképpen egy-két jelenetet leszámítva sehol sem áll meg körbenézni a rendezőpáros, hanem rohan előre elmondani a következő triviát. Mindezt egy olyan együttessel teszik, akinek Pet Sounds című albumát nem egyszer választották meg a világ legjobbjának. A másik, nem elhanyagolható probléma pedig, hogy egy kicsit meghamisítja a történelmet. Ennek oka az, hogy az eredeti felállásból Carl és Dennis már meghaltak, Brian Wilson meg sajnos nincs valami jó egészségügyi állapotban, emiatt nem is lehetett meginterjúvolni őt. Aki maradt, az Al Jardine, mindig kedvesen és diplomatikusan válaszol mindenre, valamint Mike Love, a zenekar báránybőrbe bújt farkasa és valószínűleg miatta történt az, hogy egy „kicsit” jobb színben lett ő feltüntetve. Azz nem derül ki, hogy pontosan mit is tett Brian Wilsonnal, csak egy jogi pert emlegetnek, aminek tartalmát és annak hatását jó politikus módjára eltompítottak benne. Holott Mike Love részben hibáztatható amiatt, hogy Brian lelkileg összeomlott és évtizedekig sötétségben élt (ezt a témát egyébként bántóan leredukálták pár mondatra).Arról nem is beszélve, hogy a film ügyesen csak 1980-as évek elejéig meséli el a történetet. Szemet huny afelett, hogy a zenekar kreatív mélyrepülése csak utána következett be, mikor Mike Love átvette a Beach Boys irányítását és ezen időszakban Brian semmilyen módon nem vett részt a munkálatokban. Még sorolhatnám, mi minden maradt ki (Mike Love a Rock & Roll Hall of Fame beiktatásakor történő beszédét érdemes megnézni youtube-on), de ez tulajdonképpen mellékes probléma. A fő gond továbbra is az, hogy a dokunak nincs igazán íve, nem tart sehova és mélységében nem igazán tudunk meg semmit. Információ lavina, ami egy laikus nézőnek túl gyorsan és zavarosan van vágva, és így emiatt lesz végül túl kevés az, amit látunk és hallunk.Hogy ne legyek igazságtalan, azért vannak pozitívumok is. Maguk a dalok továbbra is nagyon jók. Lehet látni új felvételeket az együttesről, és akad benne azért pár valóban érdekes és vicces történet. A csúcsjelenet mindenképp az, mikor a film végre megáll pár percre és elidőzik Murry Wilson lélekromboló viselkedésén és ezt egy hangfelvétellel húzzák alá. Valamint a fent említett Mike Love is meglepő őszinteségről tesz tanúbizonyságot pár másodperc erejéig, amikor életében először valami megbánásfélét mutatott. Valószínűleg amiatt is történt mindez, mert a demenciában szenvedő Brian Wilson sajnos már képtelen nemhogy alkotni, hanem járni is, saját gyerekei nevére sem emlékszik. Úgyhogy az együttes klasszikus visszatérése már sosem fog megvalósulni.
Azért remélem, hogy egyszer jön valaki, és ezt a történetet tisztességesen és őszintén elmeséli, ha már a régi bandát nem lehet többé feltámasztani. Ugyanis az ártatlan, néha naiv zenéjük mögött jóval összetettebb dolgok vannak, mint ahogy látszik. A Pet Sounds, valamint a 37 évig parlagon hagyott Smile című albumuk két annyira csodás és részletgazdag pillanata a zenetörténelemnek, amiknek keletkezése egyesével megérne egy saját filmet. Kár, hogy itt pusztán csak egy lábjegyzetnek tűnik.