Fülig beléd zúgtam (Heartstopper), forgatókönyvet írta Alice Oseman a saját képregénye alapján, rendezte: Euros Lyn szereplők: Kit Connor, Joe Locke, William Gao, Yasmin Finney, brit romantikus drámasorozat, 3 évad, 8 rész, kb. 30 perc, (2022-) korhatár: 13+ Netflix
A sorozat, ami a legközelebb áll ahhoz, hogy barátain megöleljen
Kijött a 3. évad a Netflix fiatalabb korosztályt megszólító sikersorozatához, a Fülig beléd zúgtamhoz. Garantáltan spoilermentesen beszélünk a friss évadról, valamint a korábbi kettőről is, ahogy azt is megpróbáljuk kideríteni, hogy mi is ez a nagy felhajtás körülötte. 
Alice Oseman egy 1994-es születésű brit író és képregényrajzoló, aki mindössze 17 éves volt, amikor a Solitare – Pasziánsz című könyvét megírta, ami két évvel később már meg is jelent. Abban a könyvben egy Tori Spring nevű lány a főszereplő, akinek van egy étkezési- és mentális betegséggel küzdő öccse, Charlie, aki mellett végig ott van a támogató barátja, Nick. Osemant már a regény írása alatt is izgatta kettejük eredettörténete, és végül képregényként el is kezdte megrajzolja azt, szinte csak a saját szórakoztatására, ugyanis először csak online felületekre töltötte fel az oldalakat. Mivel a Solitare – Pasziánsz inkább realisztikus és szarkasztikus volt, Oseman úgy döntött, hogy ezért Charlie és Nick történetét jóval reménytelibben meséli el.
Ez a reményteliség lehet a kulcs ahhoz, hogy a képregényből könyvek, a könyvekből pedig világszinten is ismert sorozat lett. Hiszen még mindig kevesen meséltek arról 2016-ban (amikor a képregény elkezdett online folytatásokban megjelenni) vagy 2022-ben (amikor a sorozat első évada kijött), hogy a queer szereplőkről készült könyveknek vagy filmeknek lehet boldog vége. A Fülig beléd zúgtam (Hearstopper) egyik identitása ugyanis ez: vállaltan kevéssé reprezentált fiataloknak mutatja meg, hogy milyen látszani, főszerepet kapni, szeretve lenni és a végén együtt belelovagolni a naplementébe. Ez persze csak egy hasonlat volt, senki sem lovagol a sorozatban sehova, szerencsére a giccstől is úgy óvakodnak, mint a szájbarágósságtól. Rendben, ezt a másodikat azért majd kicsit később árnyaljuk.
A sorozat a Netflix védőernyője alatt készült, a forgatókönyvet maga Oseman írta, nagyjából hűen a képregényhez. A rendező Euros Lyn lett, akit például a Doctor Who (Ki vagy doki?) sorozatból ismerhetünk. A két főszerep közül Nickét a gyerekkorától színészkedő Kit Connor kapta, Charlie viszont a nyílt meghallgatás miatt lehetőséget kapó amatőr Joe Locke lett. Nem csak az ő kiválasztásuk, de a többieké is a kiváló casting bizonyítéka, ugyanis a három évad alatt a tizenéves fiatalok végig autentikusak voltak, és belenőttek a szerepükbe. De nem csak fiatal és ismeretlenebb színészeket láthatunk, az első évadban Olivia Colman és Stephen Fry (hangja) voltak a nagyobb hívónevek, de a sorozat megbecsültsége ott tart, hogy egy pár perces megjelenésért is sokan szívesen jelentkeznek (a 3. évadban Jonathan Bailey például).
A történet a két fiatal fiú (15 és 16 éves) megismerkedését meséli el az 1. évadban, akik közül az egyik még csak találgatja az identitását, míg a másikat már bántották is miatta. De ez a trauma is, ahogy a többi tizenéveseket érintő nehézség is pont elég súllyal van jelen a sorozatban ahhoz, hogy valóságos maradjon, de mégsem csak ezekre fókuszál, hiszen az alapüzenete végig az, hogy a barátság és a kedvesség erősebb dolog ezeknél, és végül minden rendben lesz. A 2. évadban a szereplők kamaszodni kezdenek, a baráti kapcsolataik és a szerelmi életük bizonytalanságai mellett újabb kihívások kerülnek elő: szülői konfliktus, túlzó elvárások, előbújás, testkép/önkép… Míg aztán a 3. évadba érkezve a felnőttség küszöbén találják magukat, és ez az érettség őket is, és a nézőket is felvértezi már ahhoz, hogy a nehezebb kérdésekkel is megbirkózzanak, miközben a szexualitás is megjelenik (vagy éppen nem) az életükben. Mentális betegség és étkezési zavar. Az évadok alatt lassan adagolva már volt szó ezekről, de most lemerülünk a nyúl üregébe, természetesen azzal a ki nem mondott megállapodással a készítők és a nézők között, hogy végül minden rendben lesz.
A Fülig beléd zúgtam legnagyobb érdeme talán az, ahogy ezekről a nehézségekről beszél. Érződik (és tudható), hogy érintettek készítették, akik a lehető legjobban és legokosabban álltak hozzá, úgy, hogy ne sértsenek senkit, de ne is kenjék el a problémát. Itt térjünk is vissza a didaktikusságra, ha már korábban ígértük: a sorozat helyenként (igazi önuralomról téve tanúbizonyságot tényleg csak kevés helyen) kimond olyan segítő mondatokat, amiket 15-17 éves fiatalok valószínűleg nem tudnak még mondani egymásnak. Azért is teszi ezt, mert hiátus van belőle, és azért is, mert felelősséget érez azok iránt, akik el vannak veszve az érzéseikkel. Kicsit olyan, mint a Szexoktatás volt, csak ez pasztellszínű és inkább az érzelmekre helyezi a hangsúlyt.
Ha eddig csak a belbecsről esett szó, szóljunk a külcsínről is: a Fülig beléd zúgtam egy kifejezetten igényes, szépen tálalt sorozat (operatőr 1.évad: Diana Olifirova, másik kettő: Simona Susnea), ami mögött érezhetően erős koncepció és biztos kéz van. A stílusát próbálták a képregényhez szabni, ezért a valóságnál néha varázslatosabb a megjelenése, de ki állítja, hogy az első kézfogásnál nem pattognak igazi szikrák a levegőben? Senki, csak a mindent elfelejtő felnőttek. Pedig a sorozatot nekik is ajánljuk. Mindenkinek. Főleg, ha van kamasz az ismeretségi körében, mert kevés ennél jobb dolog történhet velük a Netflixen (vagy az interneten úgy általában).
