Az élet hozta így – Jelenetek egy magyar kisvárosból, írta és rendezte: Szentpéteri Áron, fényképezte: Becsey Kristóf, Szentpéteri Áron, Nyoszoli Ákos, Vágó: Érdi Zsófi, Rendező munkatársa: Rubi Anna, magyar dokumentumfilm, 58 perc, 2024, korhatár 12 év
Az a két ország, amiben élsz
Van egy órád arra, hogy jobban beleláss abba, mi vesz körül? Az élet hozta így Tiszavasváriban, egy Észak-alföldi kisvárosban játszódik. Szentpéteri Áron dokumentumfilmje noha a polgármester-választás évében készült, de ez mégsem politikai történet. Ez egy nagyon emberi történet arról, hogy milyen messze élünk a szomszédainktól.
Játékfilmben a Larry mutatta meg nemrég, hogy a vidék nem valami burokban lévő entitás, mint a csikós-gulyás-Halászbástya a külföldieknek, hanem létező lélegző valóság, még ha sokaknak nem is itt a sarkon kezdődik mindjárt, csak azon túl. Viszont ahogy elkezdődik, onnantól kezdve az ország döntő részében ez már nem más, csak a filter nélküli hétköznapok. Persze ki akar a mai magyar valóságról megnézni bármit is, amikor ott vannak a hírek és mindenbe betüremkedő politika? Mi azt javasoljuk, hogy legyen ez mindenki, aki megteheti. Egyrészt nem hosszú a film, alig egy óra, ráadásul feszes és könnyen követhető, ezért azoknak is nyugodt szívvel ajánljuk, akiknek idegen a műfaj. Másrészt azért is kellene mindenkinek látnia, mert jó, tényleg szép, élvezhető, érdekes, de azért is, mert itt és most, ebben élünk. Az, ami Tiszavasvári kicsiben, az az ország nagyban.
A film főszereplője két olyan világ, ami habár egy irányítószám alá tartozik, de közben mégis egyre távolabb tart egymástól. Lassan ennek a kettőnek már csak annyi tudása van a másikról, amennyi a perifériája szélén feltűnik, és az is általában valamiféle kellemetlenség. Persze elkerülhetetlenül beszűrődik a mindennapjaikba a politika is, de ez egyébként nem egy politikai történet. Ez egy nagyon emberi történet, még ha egy gyárral is kezdődött. Ugyanis Tiszavasvári fénykora összeköthető az Alkaloida Vegyészeti Gyárral, amikor a folyamatos fejlődés után a ’90-es évekre hanyatlás indult (majd az 1996-os a privatizációval megkapta a kegyelemdöfést), és így megreccsent a város egyik legfontosabb tartóoszlopa is. Hiszen addig aligha volt olyan ember, akinek nem dolgozott volna ott legalább egy családtagja, de az is gyakran előfordult, hogy szinte az összes keresőkorúnak ez adott munkát.
Zoltán is szezonmunkáskánt kezdte ott, de végül ’99-ig kitartott, miközben emellett politikailag is aktív lett, jelenleg ő a város polgármestere. A városházán látjuk először, ami felújított, rendezett, működő benyomást nyújt. Hozzá hasonlóan ránézésre könnyebb anyagi körülmények között él Bence, valamint Balázs is, mindkettőjüket vadászat közben ismerhetjük meg. Bence egyedülálló, fél, hogy nem talál párt, mert a fiatalok, de főleg az értelmiségiek elköltöztek innen, és ezt támasztja alá Balázs története is, akinek a felnőtt fiai egészen Budapestig mentek, hogy megpróbáljanak érvényesülni. Egyikük sem boldog attól, ahogyan a körülöttük lévő világ alakul, de nem adják fel, közösséget szerveznek, vadászbált tartanak. Zoltán a polgármesterség mellett szintén próbálja összefogni a keveseket, ő például motorostalálkozót szervez a városi programok mellett. Viszont úgy tűnik, mintha a közösségről nekik hármuknak nem minden lakó jutna az eszükbe.
Tiszavasvári vágóképein már láthattuk az elhagyatottságot és a pusztulást, de még ehhez képest is erős kontrasztot ad a település szélein lévő falusias, mélyszegénységben élő környék. Itt lakik Andor bácsi is, aki 32 évet dolgozott a gyárban, mielőtt megszűnt volna a munkaviszonya. Habár ezt ő nem is így mondja, hanem úgy meséli, hogy elengedték, és rajta kívül is több, mint ezer embert eresztettek el a feleségével és a két lányával együtt, és tényleg, mennyivel szívszorítóbb is ez így, ezekkel a szavakkal. Ugyanezen a környéken lakik még Réka is a két gyerekével. Nekik három generációra, nyolc főre jut egy apró ház. Munkalehetőség szinte nincs, az apja alkalmi munkákat vállal, napi 8.000 Ft-ért. A helyi iskola megszűnt, a gyerekeit kísérve ő is, ahogy a többi nő 5 km-t tesz meg minden nap oda és vissza. Az ő élethelyzetüket bemutató egyik legerősebb kép talán az, amikor Réka közömbös arccal begyújt a régi, rozoga vaskályhába, és bent az ágakon, a fahulladékon ott egy cipő is.
A cím önmagában is sokat mond, de amikor nagyjából a film felénél elhangzik az egyik szereplő szájából, arra már megismertünk mindenkit, kezdjük átlátni, hogy ez nem fekete és fehér, hanem egy nehezen kibogozható, és talán ugyanolyan nehezen megváltoztatható állapot, akkor a kimondása után valahogy mégis ott érezzük a zsigereinkben az igazságtalanságát. Hogy talán nem mindenkinek egyenlő esélyeket hozott ez az élet. Közben a város is egyre megosztottabb, és feszültebb. Érthető, van vesztenivaló, de van persze remény is: a polgármester-választás, de erről nem mesélünk a film helyett, nézzétek meg, mi lett a vége.
Az említettük már, hogy a doku felépítése klasszikus, lineáris, könnyen érthető, de ettől még nem akar a könnyebb megoldás felé terelni. Mindenkinek megmutatja az igazságát, nem hazudik, de nem is asszisztál hazugsághoz. A város jómódú részein játszódó jelenetekbe is mindig hagyja beszűrődni az elhagyatottság igazságát, de a szegénység megmutatásával sem él vissza, ez pedig valószínűleg nagyon tudatos és óvatos munka eredménye. A képek sem idealizáltak, de messze van a nyomorpornótól is, sikerült megtalálni azt az esztétikát, ami széppé teszi ezt, valószínűleg azzal, hogy úgy mutatja meg a várost, mint akinek számít, és épp ezért nem megy bele kompromisszumokba se. A vágásokra pedig külön szeretnénk felhívni a figyelmet, vannak nagyon szemfüles megoldások, amikor olyan erős kontrasztot teremtenek a két világ között, ami kimondottan szórakoztató, ügyesen érzékelve a legnagyobb ellentmondásokat.
Az élet hozta így egyik nagy erőssége mégis az, hogy nem kelt hangulatot, csak ábrázol. Érzékenyen, mélyen, igaz módon. Olyan, mintha egy kitisztított sebet látnánk: valamit kezdeni kell vele, ez nem kérdéses, de azért ebben az állapotában már könnyebb, hiszen így már tudjuk, hogy mivel van dolgunk.
