A zongoraóra (The Piano Lesson), rendezte: Malcolm Washington, szereplők: John David Washington, Samuel L. Jackson, Danielle Deadwyler, Ray Fisher, Corey Hawkins, Michael Potts, Erykah Badu, Skylar Smith, amerikai dráma, 125 perc, 2024., korhatár: 13 év
Elmesélt családtörténet és a repedések közt meghúzódó szellemek
A zongoraóra egy Pulitzer-díjas színdarab feldolgozása, Denzel Washington az egyik producere, kisebbik fia, Malcolm pedig rendezte benne bátyját (John David Washington), édesanyját (Pauletta) és lánytesóját (Olivia) is, aki mellett nem rokonként Samuel L. Jackson is feltűnik. A film egy családi örökségen keresztül meséli el a múltat, az ettől gúzsba kötött jelent, és a szellemeket, amik nem hagynak menekülőutat. 
1911. július negyedikén kezdődik a történet, a Függetlenség Napján, amikor mindenki a tűzijátékot csodálja a szabadban, míg néhány fekete fiú titokban ellop egy zongorát. Ekkor a Jim Crow törvények még bőven hatályban voltak, az igazságszolgáltatás is fáklyákkal és lovasokkal érkezik a nyomukba, és ezeknek az eseményeknek a hullámai a történet jelen idejéig is elérnek. A film 25 évvel később játszódik, Pittsburghben, a gazdasági világválság után, ahol egy kicsit már jobb a feketék helyzete, mint délen. Ide érkezik meg Billy Kölyök (John David Washington), hogy eladja az otthonról hozott dinnyét, hogy elmondja a híreket, de még inkább azért, hogy pénzzé tegye a Charles család zongoráját is, ugyanazt a fafaragásokkal díszített, gyönyörűen csillogó darabot, amit hosszú idők óta nem mozdítottak a házból, mert a múlt lehelete és terhei áradnak minden repedéséből.
Az azonos című Pulitzer-díjas színdarabot August Wilson írta (a Ma Rainey: A blues nagyasszonyát szintén az ő műve), és először 1990-ben mutatták be a Broadwayen, de 1995-ben már forgattak belőle egy tévéfilmet is. A jelenlegi feldolgozás is először színpadon kapott helyet (2022-23), a rendező ugyanúgy Malcolm Washington volt (Denzel Washington fia), a filmbeli főszerepet játszó John David Washington testvére. Az idősebb Washington nem a rokoni szál miatt érdekes, inkább azért, mert producerként ő is szerepel a stáblistán, és nem is csoda, hiszen a 2016-os Kerítésekben is együtt dolgozott már a színdarabíróval. Érdekesség még, hogy Samuel L. Jackson, John David Washington, Ray Fisher és Michael Potts is a Broadwayről hozták át a szerepüket.
A színdarab feldolgozásoknak sok előnye van: jó dramaturgia, alaposan kidolgozott karakterek, feszített, behatárolt játékidő. Viszont hátulütői is akadnak, hiszen a drámaírók többsége mindig hajlamos arra, hogy mindent szavakkal akarjanak átadni, és ha ezt egy az egyben forgatókönyvre fordítják, az illusztrált hangoskönyvhöz vezethet. Mert gyakran a könnyebb utat választva elfelejti a filmrendező a film nyelvén, képekkel elmesélni azt, amit úgy is lehetne vagy éppen úgy kellene. Pedig, mi másért áldozott volna rá éveket az életéből, minthogy megmutassa, mit is tud ő ehhez még hozzáadni? Végül A zongoraóra is így járt, egy tisztességesen feldolgozott színházi előadás lett nagyrészt, ami nem is elsősorban a színészi játékra, hanem a színészi szövegmondásra épít. És azzal sem adja alább.
Olyan ez a film, mintha egyszerűen nem tudna csendben maradni. Ha esetleg adódik pillanat, amikor nincsen zene (ami kimondottan jó), vagy nem beszél legalább egy szereplő (ami legalább ennyire ritka), akkor mindenki azonnal történetmesélésbe kezd. Önmagáról, a gyerekkoráról, a világról, ékesen beszélve, hosszan, nagy mondatokkal. Mondják azt is, amit gondolnak, azt, amit valaha gondoltak, de még azt is, amit tenni fognak, csak a legkevésbé teszik. Ez aztán egészen a kétharmadáig így is megy szusszanásnyi idő nélkül, de később lassan enged kicsit, hogy a végére egy igazán hatásos, filmes, erős lezárást kapjon, amitől azért sokkal jobb lesz a néző szájíze.
Szerencsére az elmesélt családtörténet van annyira érdekes és képi kidolgozása is olyan minőségi, hogy nem nyújt rossz szórakozást így sem. A színészek közül Danielle Deadwylert emelnénk ki, aki úgy tud végig érzékeny, erős, és a többiekhez igazodó alakítást nyújtani, hogy nem esnek le a vászonról az eltúlzott mozdulatai. Nem csodálkoznánk, ha elhalmoznák díjakkal a szezonban (a film, a rendező és a színészek eddig 12 elismerést kaptak összesen). A zongoraórát azoknak ajánljuk, akik szeretik a történeteket és az összefonódó szálakat, de nem rémülnek meg a múlt szellemétől.
