Fejlesztő: Odd Bug Studio; Kiadó: United Label, CI Games; Platform: PC, PS4, PS5, Xbox One, Xbox Series X|S, Nintendo Switch
Ismét nehéz helyzetbe kerül a patkány társadalom, a Tails of Iron 2: Whiskers of Winter fagyos körülményei között kell teljesíteniük.
Az utóbbi évek egyik szép indie sikere volt a Tails of Iron. A patkányok és békák bájos, mesekönyvbe illő illusztrálásban, de mégis brutális harcokkal ötvözve vésődött az emlékezetünkbe. Pláne, hogy a küzdelmek már-már soulslike nehézség okozta sebeket téptek fel, bizony már az első résznél is alaposan fel kellett kötni a gatyát.
Három évvel később az Odd Bug fejlesztőgárdája egy pofás folytatást rittyentett Tails of Iron 2: Whiskers of Winter címen. Látatlanba azt mondtam volna, hogy elég lesz a “még többet ugyanabból” recept, most mégis picit arról fogok nyöszörögni, hogy ez pont így is van. Már a sztori is nagyon hasonló. Ugyan itt most nem a korábban megismert Redgit irányíthatjuk, hanem Arlot. A helyszín lecserélődött egy sokkal fagyosabb tájra, az ellenfelek pedig halálból visszatért denevérek ezúttal. A bonyodalom azonban kísértetiesen hasonló, a gonoszok leigázzák szeretett otthonunkat és megölik apánkat.
Legfőbb teendőnk tehát az újjáépítés lesz, amely közepette persze szövetségeseket is kell találni, illetve megerősödni, hogy a kötelező(?) bosszú ne maradhasson el. Félreértés ne essék, borzasztóan élveztem a folytatást, de azért tagadhatatlan, hogy olyan érzés volt a tájat leszámítva, mintha visszatöltöttem volna a korábbi részt. Persze a látványon túl akad számos újdonság, ezeket azonban talán inkább csak az előd fanatikus rajongói fogják észrevenni és igazán értékelni.
A felszerelés például sokkal mélyebb és sokrétűbb lehetőségeket tartogat, pláne, hogy pimpelni, tuningolni is tudunk. Megjelentek az elementális erők is a játékban, a tűz, fagy, villám és méreg új aspektust ad a harcoknak, amely egyfajta kő-papír-olló jelleget hoz be a küzdelmekbe. Apropó, a Tails of Iron 2: Whiskers of Winter legalább olyan nehéz, mint az elődje, sőt még annál is keményebb. Bevallom férfiasan, hamar levettem a nehézségi szintet legalacsonyabbra és még így is akadtak nehézségek számomra. Az összecsapások a szokásos vetődés, hárítás, ellentámadás vonalon mozognak, a nagyobb számban felvonuló bossok tanulhatóak, csak legyen az embernek türelme kiismerni őket.
Ezek mellé akadnak szerencsére békésebb mellékküldetések is (például egy elveszett szemüveg megtalálása), de azért az ilyesmi továbbra is inkább a kivételt jelenti. A játék nagy részében ugyanis újra a vértől fröcsögő összecsapások lesznek a középpontban, amely kicsit el is homályosítja, hogy bizony a pályák túlságosan is gyakran ismétlődnek, sokszor kell visszatérni egy-egy helyszínre (amit azért a korábbiakhoz hasonlóan azzal próbálnak a fejlesztők emészthetőbbé tenni, hogy a környezet sokat változik vizuálisan a történetnek megfelelően). Jópofa színesítő elem a grapling hook megjelenése, ám ennek használata kimerül abban, hogy bizonyos el nem érhető magaslatokba ennek segítségével libbenhetünk fel.
Állatfajokból is változatosabb a repertoár, nyulakkal, baglyokkal is találkozunk majd utunk során, sőt akár szövetségre is léphetünk velük. Az ellenfelek között viszont a legrandább csúszómászók, pókok, stb. vonulnak majd fel a már említett szárnyas jószágok mellett. Hogy kicsit jobban bírjuk a strapát, a kastélyunkban megépíthető kovácsműhelyben a fegyvereket tudjuk fejleszteni, a konyha viszont Arlo részére biztosít némi fejlődési lehetőséget (például több életerőt) néhány fincsi recept formájában.
Részemről a Tails of Iron 2: Whiskers of Winter továbbra is jött, látott és győzött, csak a túlzott nehézséget tudnám feledni. Kicsit talán lassabb is lett az egész a sok stratégiai elem behozásával (az elementáris erőkre és a pimpelési lehetőségekre gondolok). A megfelelő fegyverzet és védőfelszerelés kiválasztása ugyanis időigényes, az én ízlésemnek így picit sok lett a szöszmötölés (legalábbis ha valaki boldogulni akar, ez az út). A hangulat viszont kárpótol. A narrációt ezúttal is a The Witcher játékokból ismerős Doug Cockle (Geralt) dörmögi, a képi világ pedig egy bájos, de mégis groteszk mesét tár elénk. Nem is csoda, hogy az Odd Bug már a harmadik részben gondolkodik, legalábbis erre félreérthetetlen célzásokat is tesznek.
Legutóbb ezt teszteltük:
