Fejlesztő: Hazelight Studios; Kiadó: Electronic Arts; Platform: PC, PS5, Xbox Series X|S
A páros játékairól híres stúdió ismét jelentkezik, de a Split Fiction esetében mintha valami picit félresiklott volna.
Furcsa állatfaj az ember. Mindig is menő volt bizonyos körökben mindenki más véleményét figyelmen kívül hagyva a sajátot előtérbe tolni, isteni magasságokból. Azokról a saját egójuktól megbokrosodott kritikusokról beszélek, akik nem ismernek tréfát ha ízlésről van szó és ha ellenvéleménnyel találkoznak, eltartott kisujjal tartott poharukból nagyot kortyolva csak annyit motyognak lenézően: “Balgaság!”. Inkább releváns médiumok véleményét keresve próbálják saját igazukat igazolni, mintha az ízlés az valamiféle mérhető dolog volna, amelytől eltérni pedig nem bocsánatos bűn. Nem szívesen politizálok, de a napokban zajló események is hasonlóképp felhúzzák az ember szemöldökét, pedig ott többről van szó, mint hogy valaki a mákos tésztát szereti, vagy a túróst.
Ahová ki szeretnék lyukadni, hogy bármilyen kritika vagy teszt, egyben szubjektív véleménynyilvánítás is. S noha az objektivitásra törekedni kell, azért előbbit nem lehet teljesen kizárni. Ezért is lehet egy filmnek vagy játéknak merőben eltérő ítélete, ha két más szemléletű ember pontozza. S most én azt fogom mondani ennek fényében, hogy a Split Fiction nem sikerült (olyan) jól. Skandalum? Döntse el majd mindenki maga, de én elmondom a saját verziómat.
A Hazelight Studios régi jó ismerősünk, elsőként a Brothers: A Tale of Two Sons-szal tették le a névjegyüket (tavaly ilyenkor teszteltük a remake-et), akkor még Starbreeze Studios néven. Aztán jött az A Way Out, majd legutóbb, négy esztendeje az It Takes Two. A játékaikban közös, hogy co-op élményt kínálnak és oly módon hozzák össze a játékosokat a két főszereplőt irányítva, hogy a kalandok végére egy egészen komoly egység kovácsolódik (vagy halálosan összevesznek a felek és soha nem beszélnek többé egymással – veszélyes tehát rokonnal, életünk társával nekivágni ezeknek). A viccet félretéve valóban igen népszerű lett a svéd stúdió kínálta nagyon is egyedi műfaj.
Az It Takes Two különösen magasra helyezte azt a bizonyos lécet. Nekem ugyan a nyomogatós, realistább sztorit hozó A Way Out settingje sokkal szimpibb volt, de kétségtelen, hogy az előbbi meg rengeteg geggel és minden eddiginél több játékstílus bezsúfolásával megnyerte a háziverseny. Ezek után nagy kérdés volt, hogy hová lehet fokozni még a dolgot, de a Hazelight ígérete alapján volt még hely a fejlődésre és minden eddiginél komolyabb kalandot, kihívást ígértek, vagyis hogy a legkomolyabb projektjük jön.
A Split Fiction története két íróról szól. Egyikük fantasyben, másikuk sci-fiben utazik. A közös pont, hogy egy hi-tech cég hamis ígéretekkel egy új találmány kipróbálására invitálja meg őket, ami valójában nem szól másról, mint a kreatív ötleteik ellopására tett kísérletről. A dolog azonban balul sül el és kettejük által kitalált világok és kalandok összekeverednek, ami azt jelenti, hogy immár vállt vállnak vetve kell megharcolniuk a saját elméik szüleményeivel, természetesen a két különböző műfajt váltogatva és keverve.
Nem hazudtak a srácok (s lányok), a játék valóban hatalmas, hosszú és összetett. Minden eddiginél több fajta játékstílus keveredik például, akad Crash Bandicoot féle menekülés, Metroid szerű oldalnézetes akció-platform, de Diablo féle izometrikus action-RPG light pálya is. Természetesen a poénok sem maradtak otthon, ezek egyike a trailerben megvillantott disznós pálya, ahol a végén már virsliként igyekszünk magunkat egy szendvicsbe helyezni, hogy aztán az elkerülhetetlen vég bekövetkezzen.
A lehetőségek tárháza valóban végtelen és kicsit ez is válik igen hamar a játék hibájává. Sokszor különösebb magyarázat nélkül esünk az egyik pályarészről a másikba, bossharc következik bossharc után, de a sztori nem nagyon halad előre. Van is egy pont, ahol maguk a szereplők jegyzik meg, hogy nem tartanak semerre és miről is szól ez az egész. A megfáradt játékos meg ilyenkor tér magához egy percre és helyesel. A Split Fiction egyértelmű problémája szerintem, hogy nem tartotta be a “kevesebb néha több” örökérvényű igazságot. Túl sokat akartak markolni a fejlesztők, ami érzésem szerint a minőség rovására ment.
Különösen a játék kezdeti pályái unalmasak, egysíkúak, sterilek…. semmilyenek. Aztán a játék felétől elkezd mégis működni a dolog, jönnek a kreatívabb szakaszok és ötletek, amelyek emlékezetesek maradnak később is (példának említeném a flipperes szekciót, de a sárkányokkal is jó élményeink akadhatnak). Ekkorra azonban már valami sajnos elszakad. Hiába van jelen a korábbi játékokra jellemző humor itt is, valahogy a szereplőkkel nem sikerül egy hullámhosszra kerülni és ezért a hatásosnak szánt különféle traumáik és problémáik sem hatnak olyan erősen az érzelmeinkre.
Pedig az eszköztár valóban jelentősen bővült. Az egyes pályarészek egészen kiszélesednek helyenként, s ha open world élményről nem is beszélhetünk, azért néha gondolkodni is kell, merre tovább, vagy hogyan. Akadnak mellékküldetések is, de természetesen opcionális formában. Ami viszont sajnálatos, hogy kevesebb egymás elleni megmérettetés van. Az ilyen kis apróbb torzsalkodások (gondoljunk csak az A Way Out tolókocsi egyensúlyozó versenyére) nagyon tudták a hangulatot fokozni, most jobbára inkább időre menő co-op versenyeket kapunk.
A tíz fejezet rettentő hosszú, mindenki készítsen be hideg élelmet és innivalót a végigjátszáshoz. Természetesen most is él a Friend’s Pass rendszer, vagyis elég az egyik játékosnak birtokolnia a játékot, a másik ingyen csatlakozhat, ráadásul most már crossplatform módon is. De él a sima couch co-op verzió is, vagyis ha egy háztartáson belül szeretnénk boldogulni, akkor egy TV-t bámulva is megtehetjük. Visszatérve a bevezetőre, én most azt mondom, hogy a Split Fictionnek nem sikerült emelnie a lécet, hanem épp ellenkezőleg. S mindezt nem az új ötletek hiánya, hanem éppen inkább a túlcsordulása okozza, aminek a levét a sztori issza meg. Mindezek ellenére a játék azért bőven jó, csak érdemes kisebb elvárásokkal fogadni. Talán a következő menetre sikerül majd újra jobban felpörögni (vagy lenyugodni?), kíváncsian várjuk.
Legutóbb ezt teszteltük:
