Az éjszaka szülöttei (Nightbreed), írta és rendezte: Clive Barker, szereplők: Craig Sheffer, Anne Bobby, David Cronenberg, Charles Hald, amerikai horror, 102 perc (moziváltozat), 145 perc (The Cabal Cut), 120 perc (rendezői változat), 1990 (R), 20th Century Fox
A legendás angol horroríró második rendezése ugyan bemutatása idején nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket úgy, mint ahogy a Hellraiser tette, ám idővel mégis elnyerte méltó helyét a műfaj bőrkötéses nagykönyvében. Midian lakói ma már egyenrangú félként ülnek egy asztalnál a pokol bugyraiból alászálló kenobitákkal.
Ma már ordas nagy klisének számít egy Clive Barkerről és munkásságáról szóló cikket azzal a bizonyos Stephen Kingtől származó méltatással kezdeni (akkor sem fogom szó szerint idézni, bármennyire is akarjátok), mert bár az angol író a ’80-as évek második felében új alapokra helyezte a műfajt, végeredményben mégsem ő lett a horror jövője – de azért panaszkodni így sem panaszkodhat. A zsáner rajongóinak egyenesen kötelező ismerni a nevét, életművében jó néhány klasszikus és zseniális darabra bukkanhatunk (miközben persze a nagy bukások sem kerülték el), pokolbéli vízióit nehéz elfeledni. Amíg King az érzelmeinket bombázva játszik a természetes félelmeinkkel, addig Barker szörnyeket, rémeket teremt és húscafatos kampókkal, széttépett testekkel tárja elénk a kéj és a kín bőrig hatoló mesteri poézisét. Ennél fogva művei nehezen befogadhatóak, de épp ezért markánsak és egyedülállóak.
Meg különben is, ő írta a Kárhozatot, a Korbácsot és a Vérkönyveket, a fejéből pattant ki a kultikus Undying és a Jericho című videójáték sztorija, na meg ő rendezte a Hellraisert és Az éjszaka szülötteit. Utóbbi idén ünnepli a 35. évfordulóját, és noha bemutatásakor mind kritikailag, mind pedig anyagilag csúnyán leszerepelt, végül megtalálta a maga közönségét. Ha Barker direktorként nem is ment akkorát, mint íróként (ezután még egy mozifilmet tett le az asztalra, Az illuzionistát 1995-ben, de azt már senki sem emelte pajzsra), annyi bizonyos, hogy a Hellraiser nem csak egy szerencsés véletlen volt.
A kenobiták, élükön Pinheaddel új színt vittek az önismétlésbe fulladt tucat slasherektől hangos horror-műfajba, Az éjszaka szülöttei viszont félig-meddig már Barker új korszakának előhírnökének számított: egy laza átmenetnek a ’80-as években firkantott zsigeri horrorjai és a ’90-es években bekövetkezett pálfordulása között, amikor már a fantasy felé kacsintgatott, ami aztán jó ideig meghatározta az elkövetkezendő alkotásainak szellemiségét.
A film az író egyik saját regényéből, a Cabalból készült (magyarul Az éjszaka gyermekei címen fut). A főhőse, Aaron Boone (Craig Sheffer csapnivaló színész, de legalább jól mutat a vásznon) egy sor borzalmas rémálom és még borzalmasabb eseményt követően elindul egy Midian nevű titokzatos helyre, ami valójában egy földalatti város, ahol a társadalomból kitaszított teremtmények élnek. A férfinak egyúttal a törvény elől is menekülnie kell, mivel egy maszkos sorozatgyilkos szakadatlanul mészárol le komplett családokat, és a rendőrség őt gyanúsítja. Közben képbe kerül Boone orvosa, Philip K. Decker (David Cronenberg testhezálló szerepet kapott) és reménytelenül szerelmes barátnője, valamint egy régi jóslat, miszerint főhősünknek kell a szörnyek élére állni és elvezetni őket az új otthonukba.
Ahogy Barkernél általában, úgy az említett kreatúrák itt sem tradicionális szörnyek és nem is kifejezetten gonoszok, legalábbis nem jobban, mint a rájuk vadászó vérszomjas emberi lények. Sőt, ezek a teremtmények egyszerűen csak élni szeretnének, a külső fenyegetés veszélye nélkül, agresszív habitusuk is csak akkor jön elő, ha az előbb említett tényezők a harmonikus életmódjukat veszélyeztetik. Barker a külső és belső tulajdonságokat tekintve is egyéniségeket, jellegzetes lényeket álmodott meg, akik bár démoni külsővel lettek megáldva, ahogy a dolgukat érzelemmentesen, racionálisan végző kenobiták, úgy Midian lakói sem sátáni lények: az igazi szörnyeteg ezúttal is maga az ember. Azonban a Hellraiser végtelenül egyszerű, de nagyszerű teremtményei után Az éjszaka szülötteiben Barker egy komplett univerzumot épített fel a lények és a cselekmény köré.
Az Imagine Animation, a már a kenobitákon is dolgozó Bob Keen sminkes vezetésével nagyjából 200 különböző, egymással összetéveszthetetlen rémet tervezett, amik egyrést mocskosul kidolgozottak és baromi jól néznek ki, másrészt tényleg annyi van belőlük, hogy ember legyen a talpán, aki a gyors sodrású cselekmény során mindegyiküket elsőre kiszúrja. Jelenetről jelenetre, a történet utolsó harmadában már gyakorlatilag snittről snittre tűnnek fel a különfélébb kreatúrák. Egyébként a film, amellett, hogy egy laza átmenetet képez Barker karrierjében, a trükkjeit illetően is két világ között ragadt, ugyanis a lények többsége eredetileg stop motion bábu lett volna, és Boone átváltozását is így akarták megoldani, aztán a sminkek fokozatosan felváltották ezt a megoldást. Az okok egyszerűek: 1990-et írtunk, a stop motion már túl elavult volt, a CGI technológia viszont gyerekcipőben járt, a nagy áttörés még váratott magára.
Az eredmény azonban önmagáért beszél: a szörnyetegek a szintén gondosan megépített díszletekkel gótikus, földöntúli hangulatot teremtenek, jobban belegondolva tulajdonképpen nem is csoda, hogy a korabeli közönséget hidegen hagyta a film. A nézők a Hellraiser után valószínűleg nem ezt várták Barkertől, a könyveinek rajongói sem voltak erre igazán felkészülve, a laikusoknak meg túl elvont, emészthetetlen volt ez a koncepció ahhoz, hogy jegyet váltsanak rá. Ráadásul az író itt tapasztalta meg először Hollywood gépezetének kreativitást és tehetséget felőrlő fogaskerekeit: Az éjszakai szülöttei egy kiemelten ambiciózus projektnek indult, pontosabban egy nagyívű trilógia nyitódarabjának . Barker (saját szavaival élve) a horror műfaj Star Wars-át szerette volna elkészíteni, ám a produkció sorsát rengeteg kellemetlenség nehezítette.
A stúdió kérését, miszerint a film címét Cabalról változtassák meg Nightbreedre, még könnyen le tudta nyelni, azt viszont már kevésbé, hogy a szerződésben kikötötték, hogy a produkciónak R-besorolásúnak, azaz ultravéresnek kell lennie. A rendező a Hellraiserrel ellentétben ekkor már kevésbé volt ráizgulva a brutálisabb explicit megközelítésre, inkább a karakterek és a szörnyek jellemére szeretett volna koncentrálni. Ezekre azonban a tesztközönség nem igazán harapott rá, plusz a film első vágását kezdetleges zenével mutatták be az ítészeknek. A vegyes fogadtatást újraforgatások követték, így a tervezett 1989-es őszi bemutatót 1990 februárjára tolták. A második tesztvetítés már nagyobb sikert aratott, de egy kulcsszereplő halálát meg kellett változtatni, Barker eredeti, két és fél órás verzióját pedig a 20th Century Fox parancsára végül 102 percesre vágták (válaszul Richard Marden vágó azonnal dobbantott a projektből).
A hab a tortán, hogy a forgalmazó félrevezető plakátokkal és tv spotokkal reklámozta a filmet: slasherként próbálták eladni, a stúdió marketing-vezetője pedig konkrétan végig sem nézte, mivel rendkívül undorítónak és elszomorítónak találta. Továbbá a fejesek amúgy sem értették, miért nincsenek benne sztárok, miért olyan erőszakos, valamint amíg Barker erényként tekintett a fantasy és a horror-elemek összekeverésére, addig ők ezt gyengeségként fogták fel. Utólag visszatekintve a rendező már úgy látja, hogy noha a Fox a kommerszebb mainstream filmek népszerűsítésében a csúcson volt, a bizarrabb, rétegzettebb cuccok eladásában enyhén szólva sem jeleskedett. Mindemellett a kritikusoknak sem vetítették le Az éjszaka szülötteit, azzal az érvvel, hogy akik horrorfilmeket néznek, azok nem olvasnak kritikákat.
Ilyen előzményekkel természetesen egyenes út vezetett a bukáshoz: a filmet a bemutatása után kb. két héttel mindenki elfelejtette – aztán mit ad isten, évekkel később felfedezte magának a közönség, és végül kicsi, de jelentős szeletet hasított ki magának a popkultúrából. Az első Nightbreed-képregény még a film premierjével egyidőben jelent meg (a történet Barker eredeti forgatókönyvéhez igazodott), összesen 25 számot ért meg. Ezt követte a kétrészes Hellraiser vs. Nightbreed: Jihad című crossover, amelyben a kenobiták találkoznak Midian lakóival, és mint az sejthető, nem egy közös sörözésre röffennek össze.
Végül egy 12 felvonásból álló minisorozatot is kiadtak 2014-ben, ami már a film rendezői változatának történetét követte. Apropó rendezői változat: annak is külön sztorija van. 2009-ben Barker produkciós cégének társvezetője, Mark Miller elkezdte felkutatni azokat a hiányzó felvételeket, amelyeket a film eredeti verziójából vágtak ki. Miután beszélt az illetékesekkel, kiderült, hogy a leforgatott anyagok valójában nem vesztek el, sőt, könnyen hozzájuk lehet férni, ugyanakkor egy stúdióvezető azt mondta, hogy a filmnek nincs elég nagy közönsége ahhoz, hogy pénzt fektessenek a bővített verzió kiadásába.Megtalálták a VHS-kazettára másolt 145 perces workprint-verziót, valamint egy szintén VHS-re felvett 159 perces hosszabbított változatot, amit az indianapolisi HorrorHound Weekend nevű rendezvényen vetítettek le a kíváncsi rajongóknak 2010 márciusában. Ez utóbbi csaknem egy órával egészíti ki a mozikba került verziót.
2012 elején a Derby Egyetem filmekkel és videógyártással foglalkozó részlegének oktatója, Russell Cherrington szerkesztett egy saját vágást a VHS-kazettákon és a DVD-kiadáson található felvételekből: ez Barker filmjének lehető legteljesebb változata, ami a The Cabal Cut címet kapta. A 155 perces verziót az Észak-Karolinában megrendezett Mad Monster Partyn mutatták be, az eseményen Craig Sheffer és a film másik színésze, Anne Bobby is részt vett. A zártkörű vetítés újra felcsigázta a rajongókat, és az internetnek köszönhetően széles körben elterjedt a hír, hogy létezik ez a bővített verzió, így a fanok petíciót indítottak, és a közösségi médiát is felhasználták arra, hogy minél inkább felhívják a figyelmet rá, egyúttal ösztönözzék a producereket annak kiadására. A kezdeményezést „Occupy Midian” néven vált ismertté Anne Bobby jóvoltából.
Az erőfeszítés végül meghozta a gyümölcsét, a Cabal Cut hivatalos Blu-ray kiadását maga Barker jelentette be 2017-ben egy podcast-műsorban, és az író saját online áruházában lehetett megvásárolni, korlátozott mennyiségben. Ez a verzió a 2014-ben kiadott rendezői változat és az előbb említett VHS-kazettákon található restaurált felvételeket használta fel, a játékidő pedig összesen 145 percre rúgott. Egyébként a Cabal Cut egy ideig akkora kultusznak örvendett, hogy a Shout! Factory 2013-ban megjelentetett egy saját kiadást ugyanezen a címen, csakhogy erről végül kiderült, hogy részben kamu, és csupán a Cabal Cut egy kis részletét tartalmazza. 
Amúgy a rendezői változatért is ők feleltek, DVD után Blu-ray formátumban is kihozták 2014-ben, ez a verzió 20 perccel volt hosszabb a mozis vágásnál, továbbá majdnem háromnegyed órányi módosított felvételt tartalmazott. Ezután néhány évvel jött egy kombinált DVD/BD Special Edition csomag, majd egy limitált háromlemezes kiadás BD-re, egy booklettel, a mozis változattal és rengeteg kulisszák mögötti extra tartalommal. Utóbbi már az előrendelések során elfogyott, ezért a Shout! végül megduplázta az eredeti gyártási számot.
Az éjszaka szülöttei tehát szerencsére nem tűnt el a süllyesztőben, az iránta mutatott tiszteletadásoknak se szeri, se száma. Képregények, könyvek, filmek, tévésorozatok tömkelegében visszaköszön a popkultúrára tett hatása. Na és persze, ne feledjük a brit illetőségű metál zenekar, a Cradle of Filth zseniális Midian című albumát se, ami a film, a regény, továbbá Barker teljes munkássága előtt is tiszteleg, még a Pinheadet alakító Doug Bradley is feltűnik vendégszereplőként néhány dalban.
Lehet, hogy azzal a bizonyos „a horror jövője” címkével kicsit mellélőttek annak idején, és a rendezői karrierje sem mondható patinásnak (mondjuk még mindig milliószor jobban ment neki, mint Kingnek), de Barkernek vita nélkül bérelt helye van a műfaj legnagyobbjai között – a kilengésektől függetlenül is. És a végén úgyis csak a jóra fogunk emlékezni, nemde?
