HÍRES FILMKELLÉKEK ÉS TÖRTÉNETÜK – 2. RÉSZ


Minden filmben van legalább egy olyan kellék, amiről évekkel később is az adott filmre asszociálunk. Legyen az a Csillagok háborúja fénykardja, a Fűrész Billy babája, vagy a Mad Max – A harag útja lángvetős gitárja. De vajon tudjátok, hogy ezek mikből és hogyan készültek? Két részes cikkünkben összeszedtünk 20+1 darab ikonikus relikviát, és a készítők segítségével végigmegyünk a megvalósításhoz vezető úton. Remek anekdoták és megdöbbentő történetek születtek, most a sorozat 2. részét olvashatjátok (itt az 1.!).

11. Egy doboz csokoládé – Forrest Gump (1994)

Robin L. Miller, kellékfelelős: Bob [Zemeckis, rendező] imádja a régimódi hangulatot. Minden egyes filmjében ott a nosztalgia, ez igaz az a bennük használt kellékekre is. Bár a Forrest Gump forgatása óta eltelt lassan 30 év, de még mindig úgy érzem, mintha a ’90-es években lennék.
A dobozban mindegyik édesség más ízű volt, a márkája is világhírű, Russel Stover Chocolates. Volt még egy másik ilyen bonbonkollekció az egyik üzletben, a Whitman’s Sampler, de valamiért nem azt választottuk. Úgy emlékszem, Bob (Robert Zemeckis) nem volt odáig érte. Őszintén megvallom, én is jobban örültem ennek, mert szerintem a Stover a világ legjobb bonbonválogatása.
Az egészben az a vicces, hogy a stúdió hajthatatlan volt, hogy megkapjuk a csokikat. Mikor végeztünk a film forgatásával, átadtuk nekik a nyersanyagot és a nálunk lévő hat doboz bonbont, és megmondtuk, hogy ha esetleg újraforgatásra kerülne a sor, egyúttal vegyék meg nekünk az összeset, mivel olyan baromi drágák voltak.

12. Coma, a Mélynyomó Harcos gitárja – Mad Max: A Harag Útja (2015)

Matt Boug, újrahasznosító művész: A gitárt 100%-ban a film kedvéért terveztük és alkottuk meg, hiszen minden háborúban volt egy zenekar, ami a katonák harci kedvét erősítette. A hűbérúr Halhatlan Joe-nak is kellett egy zenész, aki a járműveit egységgé kovácsolja. A senkiföldjén ki is lehetne jobb választás, mint egy heavy metált játszó fickó? Az Apokalipszis mostban van az a helikopteres jelenet, mikor a pilóta beteszi Wagner: A walkürök lovaglása zeneművét. Ez a szerzemény a harc és az erő egységét szimbolizálja, felemelő hangulatot kölcsönözve nekik.
George Miller, a rendezőnk adta oda Michael Ulman szobrásznak a terveket, aki egy komplett szeméttelepet tartott fent csak azért, hogy onnan alkothassa meg a szükséges eszközöket. Az újrahasznosítás és a dizájn nagyon fontos erővel bír egy posztapokaliptikus világban, egységes nyelvvé állnak össze az életbenmaradtak számára. És mondjátok meg, ki ne szeretne egy lángvető gitárt látni, amint éppen embereket gyilkolásznak vele? Szóval Ulman alkotott egy fémből készült gitárszerűséget, amihez egyebek között autódudákat, trombita alkatrészeket és egy ágytálat is felhasznált.
Ezután az volt a feladatom, hogy a gitárt képessé tegyem az egy teljes éven át tartó sivatagban való forgatás viszontagságainak elviselésére, legyen az akár homokvihar vagy a fullasztó hőség. Továbbá ki kellett alakítanom egy valódi gitárhangzást, mivel Coma-nak, a Mélynyomó harcosának (akit az ismert ausztrál zenész, iOTA alakított) élőben kellett játszania rajta. És persze még szükség volt egy működő lángszóróra, amit rá tudtunk csatakoztatni a gitár nyakára. Hogy mindez persze működjön, kellett egy váz az egész hangszernek, majd még egy az autóra is. Sikerült szereznem és átültetnem egy duplanyakú gitárról az elektronikát az általam készítettre, melyet rengeteg küszködés és káromkodás árán sikerült eltakarnom az ágytál fedelével. Találtunk egy idős fickót Namíbiában, aki gitárok felújításával foglalkozott, ő segített nekem kidolgozni az elektronikát, egyben a dizájnban is kivette a részét. Volt egy jó beszólása, amin azóta is röhögök: ránézett az ágytálra, és megkérdezte, hogy az azért kell, mert szar zenét fogtok játszani?
Az egész folyamat legnehezebb része csak ezután következett: a megfelelő hangzás megteremtése, miközben a harcos kezében a gitárral ide-oda lökdösődik az állványzaton. Embert próbáló feladat volt, de mikor elérkezett a próba napja, és először dugtuk rá az erősítőre a hangszert, és megszólaltattuk rajta Chris Isaak – Baby Did A Bad Bad Thing című számának első akkordjait, elöntötte szívünket a boldogság. iOTA eszméletlen állapotban repkedett a kocsin, és még a sz*rt is kijátszotta magából.

13. A sűrített levegős fegyver – Nem vénnek való vidék (2007)

Keith Walters, kellékfelelős: Tudni kell, hogy ezt az eszközt valójában a szarvasmarhák elkábítására használják, ám némi módosítással a filmben is ez a fegyver látható. Az effektes csapat egyik tagja építette hozzá azt a csavaros részt, ami amellett, hogy praktikussá tette a használatát, elég erőt kölcsönzött neki, hogy kiüsse az ajtózárakat, és persze lyukat lőjön valaki fejébe. Egy Albuquerque-i üzletben találtunk egy dupla levegőtartályt, és biztos megkedveltek minket a srácok, mert ajándékba kaptunk még egy darabot belőle. Szereztünk hozzá egy frankó kis tárolót, amibe tökéletesen beleilleszkedtek.
Amiért ez a gyilkolóeszköz ikonikussá válhatott, lényegében egy egyszerű folyamat vége. Alkottunk valamit, amit könnyedén lehet hordozni, és elég ijesztő hatással bírt a nézők számára. De nagyon remélem, hogy az emberek felfogták, hogy ez csupán egy filmes kellék, és nem próbálják leutánozni a látottakat.
Amire a legbüszkébbek vagyunk, hogy amiket Cormac (McCarthy, az eredeti könyv írója) megálmodott, annak többségét a lehető legjobban sikerült kiviteleznünk, különösen igaz ez a fegyverre is. Az adott paraméterek alapján készítettük el: ütőereje és hatása egy shotgunéval vetekszik, de mégis csendesebben végzi a dolgát, mint amilyen hangot egy doboz sör kinyitása okoz.

14. A szellemcsapda – Szellemirtók (1984)

Ivan Reitman, rendező: Dan Aykroyd, mikor végzett a film fő sztorivonalával, találkozót kért tőlem és Harold Ramis-től, hogy átbeszéljük a történetet. Heteken keresztül mindannyian azon ötleteltünk, hogyan lehetne megfogni a szellemeket a protonnyalábokkal és belepakolni őket valahova. Nem szerettük volna megölni az entitásokat, ezért kellett egy olyasmi dolog, amely egyfajta tárolóként funkcionál.
Abban mindannyian egyetértettünk, hogy nem olyan eszközt kell terveznünk, amit a kezünkben tudunk tartani, hiszen azokban a protonnyaláb fegyverek lesznek, így olyasmire gondoltunk, amit az uniformisunkra tudunk csatlakoztatni, hogy mindig könnyen hozzáférhető legyen. Nagyon vicces volt, mikor dobálgattuk magunk elé – tudjátok, én Kanadában nőttem fel, ahol a curling nevű játék hasonló alapokon nyugszik, viszont itt Amerikában nem nagyon ismerték – és persze erre a szerkentyűre kerekeket is kellett rakni, hogy elég messzire el tudjon gurulni, közvetlenül a szellemek alá. Elláttuk még egy távvezérlő rendszerrel is, amivel a működését tudtuk irányítani.
A csapdánk teljesen fémből készült, de a csapóajtókat kicsit fényesebbre alkottuk. Egyszerű dizájnt kölcsönöztünk neki, hogy úgy nézzen ki, mintha tényleg pár okostojás csinálta volna a barkácsműhelyükben. A hátizsákjaink, sőt az autónk is ilyen jellegű hatással bírnak. Nemcsak külsőre néznek ki jól, hanem valóban hatékonyak is, és a kezdeti Star Wars-korszakban ez volt a lényeg, hogy eltérjünk a megszokott dolgoktól, és valami egyedit, különlegeset mutassunk a nézőknek. És ez a kütyü, amiből sugarak lövellnek ki, majd fordított piramis alakban beszívja egy kicsi dobozkába a lényeket, csodálatosan festett a vásznon.


15. Az aranycikesz – Harry Potter és a Bölcsek Köve (2001)

Stuart Craig, látványtervező: Mint megannyi más dolog a Potter-világban, minden J.K. Rowling könyve alapján készült el. A leírás szerint a cikesz egy diónagyságú gömböc, aminek csillogó ezüstszárnyai elrejtik a valódi méretét. Gert Stevens volt a művészeti vezetőnk, aki pontosan lerajzolta, hogyan nézzen ki a cikesz. Pierre Bohanna kellékes csapata alkotta meg, elég komoly tervezési és számolási előkészületek után. Sokan azt hiszik, hogy CGI-jal hozták létre a gömböcöt, de a srácok tényleg megcsinálták, számítógéppel csak a mozgását kellett feltuningolni. A test maga egy simára csiszolt golflabda volt, amelyen a szárnyakat mély, ám keskeny vájatokon át körbevezették a cikesz felületén, és bár úgy tűnik, hogy a felszínére különféle díszítések kerültek, azok valójában a szárnyak, amiket jól elrejtettek a barázdákban.

16. Az ébresztőóra – Idétlen időkig (1992)

Amie McCarthy-Winn, kellékfelelős: Ez volt az első film, amiben kellékfelelősként részt vettem, és szerencsére nagyon jó emberekkel dolgozhattam együtt. Az első megbeszélésen Harold (Ramis, rendező) egy digitális órát kért tőlünk a forgatáshoz, de annál sok gond lett volna a megvilágítással. Ezért maradtunk egy régi klasszikus megoldásnál: a lapocskás, vagyis flip óránál. Elmentünk Kaliforniában pár kellékboltba, és mutattunk egy-két mintadarabot Haroldnak és a producereknek. Úgy emlékszem, a nyerő példányt egy Illionois melletti kisvárosban, Sandwich-ben találtuk meg, ott figyelt egy hó végi kirakodóvásárban. A srácok egyből észrevették: „Figyu, Amie, ez kell nekünk!”-mondták, ami bár szép és jó, de egy darabbal nem mentünk volna semmire. Több kellett belőle, viszont csak egy másik ugyanolyat találtunk. Szerencsére egy kollégám segített, ő ismert valakit, aki bármiről tudott másolatokat készíteni.
Azt hiszem, a 12 órából összesen nyolcat sikerült csinálni, köztük voltak az eredetiek is. Ezek mindegyikét így alakítottuk át, hogy csupán 5:58, 5:59 és 6:00-át mutattak. A burkolatot és a számlapokat kicsit penészes kinézetűre csináltuk, mintha már régóta ott álltak volna a polcon. Bütyköltünk hozzá egy speckó távirányítót is, amit kamerán kívül használtunk: mikor felvételre készülődtünk, csak megnyomtunk egy gombot, és a számlálókat messziről be tudtuk állítani a kívánt pozícióra.
Történt, hogy mielőtt a mozikba került a film, az újságok lehoztak egy olyan képet, amin egyik oldalt Bill Murray, a másikon Andie MacDowell arca volt, és közöttük pedig egy hatalmas csörgőóra éktelenkedett. Fel voltunk háborodva, hogy mit keres ott az az óra, mikor nem is az van a filmben? De aztán megnyugodtunk, mert a visszajelzésekből azt szűrtük le, hogy a nézők értették, mit szerettünk volna sugallni.

17. A Fecsegő Poszáta kitűző – Az Éhezők Viadala (2012)

Dana Schneider, ékszertervező: Tudni kell, mielőtt leszerződtem a filmre, én már rengeteg ékszert készítettem egyedi megrendelések alapján. Mindig megvan bennem az az érzés, hogy vajon mit fognak szólni hozzá az emberek, sikerül-e eltalálni azt, amit szeretnének. Viszont épp emiatt a kihívás miatt csinálom.
Nagyon sok technikai dolog van, amit tudnunk kellett, például a méretarányok. A könyvben szereplő illusztrációkban a szárnytollak jó helyen voltak, de a nyilat hozzá kellett igazítanom a madár csőréhez. Viaszból kezdtem kézzel kifaragni a mintát, semmi 3D-s modellezést, semmi 3D-s nyomtatást nem használtam. A madár és a gyűrű öntött ezüstből készült, majd a nyíl végére egy 14 karátos aranyozott erősítést tettem, mivel az ezüst túl lágy volt, és féltem, hogy eldeformálódik. Végül az egész medál kapott még egy aranybevonatot is.
Elterjedt teória, hogy a madarak a reményt és a tiszta lelket jelképezik. Szerintem van még egy fontos üzenetük, miszerint a szárnyalásuk a szabadságot fejezi ki. És ezért a nyílvessző nem csak megerősíti ezt az érzést, de egyben egyfajta erőt, bátorságot és önvédelmi képességet is szimbolizált.

18. A Lemarchand-doboz – Hellraiser (1987)

Simon Sayce, a különleges effektusok mestere: Clive (Barker, rendező) egy kínai kirakós dobozt szeretett volna tőlünk látni. Bár mi egy kissé unalmasnak találtuk, de ő mindenképp ragaszkodott hozzá. Elkezdtünk információkat gyűjteni az ősi észak-afrikai, kínai és egyéb kultúrák mitológiájáról, illetve az angol hitvilágról. Miközben egyre több leírást tanulmányoztunk, rájöttünk, hogy a kockán lévő ábrázolások valójában teljesen szimmetrikusan helyezkedtek el, ám ez csak akkor derült ki, ha a végleges vagy alap állapotába volt forgatva. Minden egyes ábra egy-egy kínzási formát mutatott be, amiket igyekeztünk átemelni a kockánkba is. Ehhez a Pitt Rivers-i Múzeum régi leírásait és ábráit használtuk fel; ha valaki veszi a fáradtságot, és összehasonlítja azokat a képeket a mi dobozunkkal, észreveszi a szembetűnő hasonlóságot.
A kocka elkészítési folyamata egy 3x3x3 inch (3 inch = kb. 7,5 cm) oldalú fadarabbal kezdődött, ami a sok hármas miatt már magában egy szimbolikát rejt. A festés során mahagónit kevertünk össze elefántcsontszínnel, karmazsinnal és sötétkék (poroszkék) színnel, így ezek gyönyörű fahatást eredményeztek. Az ábrákhoz a maratást nagyon óvatosan hajtottuk végre, nem akartuk, hogy a kocka darabokra essen szét. A sima négyzetlapokkal semmi gondunk nem volt, viszont mihelyst feldaraboltuk őket apró részekre, előjöttek a problémák. Először is összeraktuk a kockát a kis részekből, és egyenként szétszedve minden egyes darabot bekentünk PVA-val (poli-vinil alkohol), és visszaraktuk a kocka megfelelő helyére, hogy hadd száradjanak. Ezután ismét szétszedtük; egyesével az egyik oldalra poliuretán lakkot vittünk fel, majd megint visszatettük a helyére, hogy ez a bevonat is megkössön rajtuk, majd mikor mindegyikkel végeztünk, jöhetett a többi oldal. 10-15 dobozt csináltunk egyszerre, de így is egy teljes munkanapunk ment rá.
A legnehezebb része csak ezután jött, ugyanis nap végére kiderült, hogy ezt a kis dobozkát a forgatáson dobálni, illetve elejteni is fogják, és ugyebár ez egy filmes kellék volt, nem pedig egy ősi, masszív szerkezet, ezért benne volt a pakliban, hogy tönkremegy az első leesésnél. Így a felvételek során én végig ott feküdtem a Cenobiták lábánál, és mikor eljött az idő, elkaptam a leeső kockát, megkímélve magamat egy újabb 8 órás munkától.

19. A neutralizáló – Men in Black : Sötét zsaruk (1997)

Bo Welch, díszlettervező: A neutralizáló, amilyen egyszerűnek néz ki, olyannyira bonyolult volt elkészíteni. A formáját próbáltuk úgy megalkotni, hogy egyszerre hordozzon magában idegen technológiát és eleganciát is. Mivel a sötét zsaruk öltönyéhez és a nyakkendőjük mérete miatt nem lehetett egy batár nagy dolgot tervezni, így mindenképp egy apró kis kütyüt képzeltünk el. Nem gondoltuk volna, de jó sokat kellett készítenünk belőle, mivel Tommy Lee Jones mindig megijedt, mikor gombnyomásra a készülék hirtelen a duplájára nőtt, és ezért állandó jelleggel elejtette, sőt, a végén már direkt eldobálta a francba. Legalább egy tucatot eltört, majd jött a szokásos ”Ó, istenem, adjatok egy másikat!”- szöveg.
Scott Maginnis, díszlettervező asszisztens: Mikor nézel egy filmet, amiben elsütnek egy fegyvert, és hiányolod a villanást a képernyőről, tudj róla, hogy az ott van, csak mivel az egész folyamat a másodperc harmincadrésze alatt történik, nem képes a szemed és agyad ezt ennyi idő alatt feldolgozni. Különösképp igaz ez a távirányítókra is, ahol a villanás ötvened másodperc alatt zajlik le, és ez volt a gond a neutralizálónál is, a beépített led túl gyorsan adta le a fényjelzést. Ezért fogtunk egy régi villanóégőt egy ósdi kamerából, beletettük a neutralizálóba, majd az égő elé tettünk még egy üveget, és ez már elég ideig tartó felvillanásokat eredményezett. Bo Welch elég sok pénzt is kapott ezért. Megérdemelten, mert briliáns egy ürge.

20. Wilson, a labda – A számkivetett (2000)

Robin L. Miller, díszlettervező: Wilson már eredetileg is szerepelt a forgatókönyvben, mivel ha jól emlékszem, William Broyles Jr. (a szkript írója) lent volt Mexikóban és a tengerparton talált egy röplabdát. Később beszéltünk egy pszichológussal, aki elmesélte, hogy azok az emberek, akik nagyon magányosnak érzik magukat vagy teljesen elszigetelődnek másoktól, egy idő után élettelen tárgyakhoz kezdenek beszélni, és afféle társként kezdenek tekinteni rájuk. Érdekes, hogy a labdát már Wilsonnak hívták a szkriptben is, ez mégis csak akkor tűnt fel, mikor elmentem a Wilson céghez igényelni pár labdát a forgatáshoz. Mikor beszélgettem egy asszisztensnővel a cégnél arról, hogy egy Oscar-díjas rendezővel és egy szintén Oscar-díjas színésszel fogok együtt dolgozni, és a labdát Wilsonnak fogják hívni, elmosolyodtunk mindketten. Akkor esett le. Kértem tőle egy sima lasztit, amire majd rárajzolhatom Tom (Hanks) kézlenyomatát, erre kaptam tőle húsz darabot. Csak húszat.
A húszból csupán ötöt vittünk magunkkal a forgatásra, amiket szépen előre elkészítettünk, mivel az öregedést ezeken keresztül mutattuk be a film során. Két darab kapott hajat is, de úgy alakult, hogy a végére mindet befogtuk. Mi Fidzsi-szigetén voltunk elszállásolva, és onnan másfél órányi hajóútra volt a forgatási helyszín. Az egész út alatt úgy vigyáztam a labdákra, mint az életemre.
Aztán ott voltak a FedEx dobozok, amikkel a legtöbb gond volt. A páratartalom miatt többségünk mind átázott, ezért egymás után ki kellett szárítanunk és összeragasztgatnunk őket. Külön kis csapatunk volt erre a munkára. Viszont a Wilson-labdákat tartalmazó dobozoknak semmi baja nem lett, sikeresen átvészelték a viszontagságokat, de elővigyázatosságból ott tartottam őket az ágyam mellett, hogy ne kelljen újra a hajakat és egyebeket pótolni rajtuk.
Mikor Tomot megkértem, hogy az első labdára vigye rá a kézlenyomatát, előtte bekentem a kezét vörös temperával. Hát, nem sikerült valami jól, ezért újra és újra megismételtettem vele. Végül sikerült egy olyat készíteni, amin maradt elég hely az arcnak is. Három hónapig csak azt terveztük számítógéppel, hogy az ujjak, a haj és az arc vonalai hogyan fognak elhelyezkedni a labdán, így muszáj volt Tomnak tökéletes lenyomatot adnia. Miután ez megvolt, szépen kipingáltuk a Wilson-családot, és mehetett a forgatás.
Az öt labda mindegyikén külön változásokat eszközöltünk: volt, amelyik piszkosabb lett, volt köztük szomorúbb és a legvégső egy víz alatt elmosódó arcú lett, megtépázott hajjal. Ez utóbbi volt a legigényesebben elkészítve, ezt megtartottuk emlékbe a forgatás után.

+1. A légdeszka – Vissza A Jövőbe II. (1989)

John Bell, vizuális effekt felelős: Bob Zemeckis (rendező) és Bob Gale (forgatókönyvíró) találta ki ezt a dolgot, nekem pedig meg kellett valósítanom, amit ők elképzeltek. 1986-ban már az Industrial Light & Magic-nél dolgoztam, és bár a projekt hivatalosan még nem volt bejelentve, de a főnökünk odajött hozzánk, és azt mondta: „Gyerekek, Bob Zemeckis le akarja forgatni a Vissza a jövőbe 2-t, ami 2015-ben játszódna, és ezért kell neki egy légdeszkának nevezett szerkentyű. Jöhetnek az ötletek”. A következő másfél hónapban Hill Valley minden részéről fényképeket készítettünk, rajtuk a légdeszka terveivel. Ezeket elküldtük Robertnek, és mivel ő éppen a Roger nyúl a pácban munkálataival volt elfoglalva, jó ideig nem kaptunk választ. Aztán ’88 őszén lett egy találkozóm Rick Carter-ral, aki a film látványtervezőjével, aki látva az elkészült terveket csak annyit kérdezett: „Nem lenne kedved lejönni hozzám az Universal Studios-ba pár hétre?”. Igent mondtam, és a cuccaimat összepakolva leköltöztem a műhelyükbe… amiből nem egészen öt hónap lett.
Mielőtt Los Angeles-be mentem volna, Steve Gawley és Richard Miller, az ILM munkatársai modellboltjában dolgoztam a légdeszka egy korai változatán, amely akkor nagyobb és szélesebb volt, mint egy snowboard vagy egy szörfdeszka, plusz mindenféle kütyüvel volt felszerelve, amiket a nyolcvanas években elég futurisztikusnak képzeltünk. Teleragasztottuk matricákkal, kapott szárnyakat, különféle gyorsuló és fékező mechanikákat, tisztára úgy nézett ki, mint egy amerikai hotrod. Ám mikor elkezdtük a kivitelezést, rádöbbentünk, hogy ennek egyrészt iszonyú súlya lesz, másrészt meg egy kisebb vagyonba kerülne a kialakítása. Amit a végső változatban láthattok, az már egy nagyon leegyszerűsített verzió: a légdeszka alján lévő ezüst felület rejtette a deszka erejét… olyan lett, mint mostanában a mobiltelefon: nem érted a működését, de élvezed minden pillanatát.
Rick Carter és jómagam sokat nevettünk azon, hogy egy 30 évvel későbbi jövőben egy kávézóba beülve az emberek vajon milyennek képzelhetik el a nyolcvanas éveket, mi pedig akkor épp abban éltünk. Úgy gondoltuk, hogy mivel a retró hangulatot szeretnék az emberek átélni, ezt legjobban az akkoriban használt színekkel tudjuk elérni. A ’84-es olimpiai játékoknál a rózsaszín és a türkiz mellett a barack és az arany dominált, így ezeket összekombináltuk a neon színeivel, így képzeltük és alkottuk meg a Café ’80 nevű kávézót, és épp ezért tündököl a légdeszka is ezekben a színekben.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Tom Hardy kutyás képei
Következő cikk Tomb Raider előzetes - Alicia Vikander a csákányával mindent megold