Barbárok a szomszédban (Les Barbares), rendezte: Julie Delpy, szereplők: Julie Delpy, Sandrine Kiberlain, Laurent Lafitte, India Hair, francia vígjáték, 101 perc, 2024., 12 éven aluliaknak nem ajánlott!
Menekültstátusz quo
Menekültek érkeznek egy francia településre, de nem azok, akikre eredetileg számítottak és ennek nem mindenki örül. Mindenki Celine-je, azaz Julie Delpy részben megírta és rendezte ezt a filmet, amiben az egyik szerepet is ő alakítja. A Barbárok a szomszédban egy komoly problémára hívja fel a figyelmet, de ehhez a humort hívja segítségül, néha meg is inog emiatt, de összességében kiszámíthatóan szórakoztató.
A Bretagne-i Paimpont település önkormányzata megszavazza, hogy befogadnak néhány ukrán menekültet, ezáltal is jó színben tüntetve fel magukat…de leginkább a polgármestert. A helyieket ugyan megosztja a dolog, akadnak néhányan, akik ellenzik a befogadást, de végül mindenki rábólint. A nagy népszerűségre való tekintettel azonban az ukrán menekültek elfogynak és helyettük szíriaiak érkeznek, de az idő rövidsége miatt újbóli egyeztetésre és szavazásra már nem kerül sor. Mindenki próbál felülkerekedni az érzelmein és erőltetett mosollyal az arcán fogadni a menekülteket, mert az arabokról és az iszlám hitről elég vegyes és zavaros képpel rendelkeznek az itt élők, ezen a vidéken ugyanis egyáltalán nem jellemző a jelenlétük.
Végül egy család érkezik, akik az első pillanattól fogva próbálnak beilleszkedni, ám ez nem mindenkinek tetszik, furcsa dolgok történnek a településen és az itt élők közötti korábbi sérelmeket is felszínre hozza a beköltözés, de régi barátságok is veszélybe kerülnek. A családon belül sem teljes az egyetértés, van, aki menne és van, aki maradna. Mindannyian érzik, hogy nem mindenki látja őket itt szívesen, csak másként élik meg ezt, mert minden viszonyítás kérdése. Néhány hőzöngőről van szó, ami azért nem egy polgárháborús helyzet, de van, akinek ennyi már bőven elég. 
Vígjátékról lévén szó, a végén mindenki megbékél mindennel és mindenkivel, amihez nem csak empátia kell, de némi váratlan szerencse is. A film közben azt is megmutatja, hogy kik az igazi barbárok és természetesen azokról van szó, akik tele vannak előítéletekkel és tévképzetekkel a más kultúrából származókat illetően. A helyiek és a beköltözők között barátságok és szerelmek szövődnek, van, aki óvatosabban közelít és van, aki kimondja azt, amit gondol és érez. Az ismeretlentől való félelem az, ami a többséget mozgatja, hiszen nem ismerik egymás szokásait, ami félreértésekre adhat okot és bár a helyiek vannak otthon, azért a vendéget is illik kellő tisztelettel fogadni. Nem vagyunk egyformák, mindenkiben van egy egészséges félelem az újtól és a változástól, ami nem baj, de ez soha nem fordulhat át gyűlöletbe és megvetésbe. Kedves tanmese tehát ez a film, ahol nem csak egymást ismerik jobban meg az emberek, hanem saját magukat is. 
Akár a film hibájaként is felróhatnám, ha nem ismerném valamelyest – éppen a filmjeiken keresztül – a franciák humorát, hogy ugyanúgy a sztereotípiákra épít, mint akiket kifiguráz. A filmbéli menekültek, jó szándékú, barátságos és dolgos emberek, akik között grafikus, építészmérnök és orvos is van, míg a település nyíltan bevándorlásellenes lakója egy egyszerű vízvezeték-szerelő. Minden épeszű ember tudja, hogy a bevándorlásellenességnek (és idegengyűlöletnek) nem a tanulni és dolgozni akaró, nyelveket beszélő, békés szándékkal érkező, beilleszkedésre hajlandóságot mutató, szakmával bíró embereknek a célpontjai, mint ahogy a bevándorlásellenesek sem mind alacsony iskolázottságú emberek. A vízvezeték-szerelő éppen azáltal válik nevetségessé, hogy a fóbiája jóravaló, szimpatikus emberek ellen irányul. Buta és minden ok nélkül gonosz, karaktere kevésbé valóságos és hiteles, inkább a mesék negatív szereplőit idézi.
A film a szokásos franciás bájjal, humorral, eleganciával és szentimentalizmussal mutat be egy egyébként létező és súlyos problémát, de ez nem azt jelenti, hogy elmismásolja vagy nem a kellő komolysággal kezeli azt. A figyelemfelkeltés mellett a szórakoztatás a legfőbb célja és a néző is szívesebben beszélget, gondolkodik olyan dolgokról, amiket nem a rideg valóságként tolnak az arcába. Az, hogy valamit látszólag könnyedén vesz, nem azt jelenti, hogy elvicceli, csak pusztán azt, hogy szeretné minél több emberhez eljuttatni a problémát. Ahogy a cirkuszban sokszor a bohóc a legszomorúbb, legkomolyabb ember, úgy a vígjáték is rávilágíthat kevésbé vidám dolgokra. Ezzel együtt persze azt is vállalja, hogy túlságosan kiszámítható lesz, ahogy az most is történik
