Péntek 13 (Friday the 13th), rendezte: Sean S. Cunningham, írta: Victor Miller, szereplők: Betsy Palmer, Adrienne King, Harry Crosby, Laurie Bartram, Mark Nelson, Jeannine Taylor, Robbi Morgan, Kevin Bacon, amerikai slasher, 95 perc, 1980 (18), Paramount Pictures
Minden idők egyik legnépszerűbb slasher sorozatának indítódarabja, a Péntek 13 nemrég lett 45 éves. A jeles alkalmából elővettük Sean S. Cunningham egy franchise születéséhez vezető moziját, ami felett bár jócskán eljárt az idő, de a zsáner történelmében elfoglalt kardinális pozíciója egyenesen megkérdőjelezhetetlen. 
Péntek 13-a sokak számára a balszerencse, a kedvezőtlenség és a pech napját jelenti, de nem úgy a horror műfaj rajongóinak, akiknek egyből minden idők egyik, ha nem a legkultikusabb slasher franchise-za jut eszébe róla, a szótlan és kinyírhatatlan hokimaszkos, bozótvágós sorozatgyilkossal, Jason Voorhees-szel a főszerepben. A Kristály-tavi táborban tanyázó, sosem siető, mégis mindenhova időben odaérő ikon jogosan nyert bebocsátást a zsáner örökzöld alakjainak panteonjába. Olyan, szintén elismerésre méltó mészárosok mellett foglal helyet, mint Michael Myers, Bőrpofa és Freddy Krueger – mindezt úgy, hogy az ő filmjei (az 1980-as nyitóepizód, tíz folytatás, egy crossover, plusz egy készülő előzménysorozat, amit valószínűleg senki sem kért, mégis megcsinálják) sokkal lazább, fröcsögősebb, pörgősebb, ha lehet ezt mondani “primitívebb” szórakozást kínálnak a kollégák kalandjainál.
Legalábbis azok kezdeti szárnypróbálkozásainál mindenképpen, hiszen míg az 1974-es A texasi láncfűrészes mészárlás, még ha önkéntelenül is, de mélyebb témákat boncolgatott (két egymástól eltérő felfogású népcsoport összeütközése, a Vietnám-szindróma, az USA déli államainak konzervatív értékeinek kifigurázása), az 1978-as Halloween – A rémület éjszakája a nyers, eltántoríthatatlan, ennél fogva halhatatlan mitikus vonásokkal felturbózott nagybetűs Gonoszt festette le, az 1984-es Rémálom az Elm utcában pedig a nyugodtnak, békésnek és idillinek gondolt kertvárosi közegbe hozta el a vérgőzös borzalmat, addig a Péntek 13-nak csupán a jó öreg, egyszerű, sallangmentes, régimódi szórakoztatás a célja. Az első rész rendezője, Sean S. Cunningham is többször bevallotta ezt, de végeredményben mégsem lehet haragudni rá, sőt, épp ellenkezőleg: ebben az olvasatban az egyszerűség, mint olyan, összességében pozitív tulajdonságként csapódik le, a film horror műfajban betöltött szerepe a folytatásokkal, no meg magával Jasonnel együtt is vitathatatlan, akár tetszik, akár nem.
Cunningham tehát egyáltalán nem akarta megváltani a világot, és ennek érdekében a fent említett klasszikusokra jellemző összes mögöttes mondanivalót kilúgozta, ahogy a történet fő inspirációs forrásának, az 1971-es A vér öblének (ami lényegében megteremtette a slasher-zsánert) éles társadalomkritikáját is a kukába dobta. Mario Bava kultikus giallójában ugyanis mindenki gyilkos, és ezek a gyilkosok aljas habitusukkal, önző céljaikkal és erkölcstelen tetteikkel tulajdonképpen a természet érintetlen és tiszta lágy ölét mocskolják be, így igazából az olasz direktor a középosztályt bírálta – ebben az értelemben a festői szépségű tóhoz érkező fiatalok is csupán eszközök voltak (itt még kissé más eszközök, mint a későbbi slasherekben).
Cunninghamet viszont ezek az üzenetek nem érdeklik, kizárólag a lényegre koncentrál: adott egy régi gyilkosságtól és egy még régebben történt balesettől sújtott nyári tábor, ami persze több mint 20 évvel később újra megnyílik, mert hát mi baj lehet belőle. Még az indulása előtt egy tinicsapat érkezik, hogy gatyába rázzák a környéket, és közben szeplőtelenül megéljék fiatalságukat, no meg egy titokzatos mészáros, aki végül válogatott módszerekkel kaszálja le a szegény mit sem sejtő delikvenseket.
Ennyi és nem több. A rendező már-már perverz élvezettel küldi vágóhídra a karaktereket, a magvas gondolatokat semmibe véve áldozza fel a giallók jól ismert aspektusait a kommercializmus oltárán (ezzel megteremtve a személyi kultuszt a horror műfajban), nála csakis az számít, hogy a különböző halálnemek minél véresebbek, brutálisabbak és látványosabbak legyenek, mi meg lehetőleg kaján vigyorral az arcunkon nézzük végig az egészet. És habár az első rész a folytatások fényében még egészen visszafogott, és igencsak fogott rajta. Az nem kétséges, hogy gyakran mosolyra fog húzódni a szánk az elkövető hentelését látva – aki itt még nem Jason.
Igen, az első epizód egyik érdekessége, hogy az ikonikus hokimaszkos gyilkos nem teszi tiszteletét a filmben (jobban mondva benne van, de nem úgy, ahogy megismertük – amúgy is beletelt néhány részbe, mire elnyerte végső formáját). Volt is nagy meglepődés, miután az általam hatalmas mesterműként számon tartott Freddy vs. Jasonön felbuzdulva kikölcsönöztem a tékából a művet videókazettán. Jól lehet, a sztorinak van egy olyan vonulata, miszerint valójában a kis Jason a gyilkos, nem pedig Voorhees mama (az utolsó harmadban a “fiával beszélgető” anya is ezt hivatott alátámasztani pár enyhébb utalással együtt), de Cunningham egyébként is erősen rájátszik arra, hogy a leleplezésig még csak véletlenül se sejtse meg a néző, hogy nem egy férfi gyilkosról van szó. Betsy Palmer Pamelája kesztyűben és csizmában fosztja meg a fiatalokat az életüktől, a fináléig szinte csak és kizárólag az ő szemszögéből követjük nyomon a kivégzéseket – a direktor egészen sokáig elidőzik a tettes kétértelmű természete, életkorának, nemének és társadalmi helyzetének bizonytalansága fölött, amikor pedig fény derül a nagy rejtélyre, az még ha nem is filmtörténelmi csúcspont, de minimum meglepő.
Annyi bizonyos, hogy a manapság előtérbe került “girl power” semmiképp sem a modern kor találmánya. Viszont, noha a ma már végletekig elkoptatott slasher-klisit korántsem ez a film találta fel, az tény, hogy akkoriban még viszonylag újnak számított ez a fajta történetmesélési mechanizmus, vagy legalábbis még nem szúrta annyi az ember szemét. Hogy egy tinicsapat érkezik egy idilli, ámde elátkozott helyre a szex-alkohol-rock and roll szentháromság jegyében, hogy a rájuk vadászó gyilkos egy múltbéli traumából adódóan kéjes élvezettel mártogatja bele célszerszámait az áldozatok testébe, és hogy a fiatalok hiába menekülnek fejvesztve előle, a tettes végül úgyis becserkészi őket – kivéve persze a kötelező final girlt.
Aztán ott vannak még a zsánerrel kéz a kézben járó elmaradhatatlan szériatartozékok, garantáltan sűrű fejcsóválást kiváltó sablonok, miszerint a sztori egyetlen túlélője nem hagyja magát és felveszi a harcot a gyilkossal, ám miután sikeresen földre kényszeríti, ahelyett, hogy megölné vagy legalább megkötözné, inkább csak elfut, hogy az magához térjen és újra üldözőbe vegye. Arról nem is beszélve, hogy az addig vérprofi, dolgát bármiféle probléma nélkül végző gyilkos pont akkor kezd el bénázni, amikor már csak az utolsó megölendő szereplő van hátra a listáján. De mint mondtam, ezek az elemek voltaképp a műfaj sajátjai – haragudni lehet miatta, de nélkülük nem slasher egy slasher. Mindenesetre az ilyen apró gondok nem igazán érdekelték a korabeli közönséget: az első Péntek 13 a vegyes kritikák ellenére kifejezetten szép sikert aratott a pénztáraknál, és ami még fontosabb, előrevetítette, hogy hogyan is fognak kinézni a ‘80-as évek horrorjai.
Azt követően, hogy A texasi láncfűrészes mészárlás, a Fekete karácsony és a Halloween lerakta az alapokat, a Péntek 13 valóságos slasher-forradalmat indított el. A film után szexéhes tinikre vadászó késes, bárdot, lándzsás és egyéb szúró-vágó alkalmatosságokat használó rosszarcú gyilkosok vették be a mozikínálatot, bájossá és felejthetetlenné téve az évtizedet – egyúttal a ‘90-es évekre szárazta is facsarták a zsánert az egyre véresebb, egyre látványosabb és egyre túltoltabb hadjárataikkal. Azokhoz képest a Péntek 13 nyitódarabja kifejezetten visszafogott, nem is túl véres, no meg itt még a leölésre váró tinik haláláért is kevésbé lehet szurkolni – ami azt illeti, helyenként kifejezetten monoton is a film.
Ám ettől még kardinális helyet foglal el a zsáner történelmében, és mivel emiatt alapfilmnek számít, ennél fogva körüllengi egyfajta kötelező udvariasság. Való igaz, Bőrpofa első küldetése és John Carpenter Halloweenje valahogy időtállóbb – mégis, a Péntek 13 egyenesen alapkőnek számít, amit ha szeretni nem is muszáj, de mindenképpen illik elismerni.
