Alias Charlie Sheen (aka Charlie Sheen), rendezte: Andrew Renzi, szereplők: Charlie Sheen, Sean Penn, Denise Richards, Jon Cryer, amerikai dokumentumsorozat, 2x kb. 90 perc, 2025, korhatár: 16+
Egy túl jól dokumentált összeomlás története
Charlie Sheen összeomlását a média tette érdekessé, és a filmstúdiók pénzei adták meg hozzá a monumentális díszletet. Mert a függőségei, és az őrült önpusztítása sajnos ezen a mázon kívül nagyon is ismerős lehet, elég kimenni hozzá az utcára. A 2 részes doku mégis talán túl nagy hangsúlyt fektet a viccesnek szánt sztorikra (amik néha tényleg azok), de a második részre felvillantja azt is, hogy mit éltek át a környezetében. Ez a környezet pedig önmagában is érdekes helyszínt biztosít. 
Akarjátok tudni, hogy pontosan melyik film melyik jelenetében volt egy jégkocka Charlie Sheen ánuszában? Ha igen, ne is olvassátok tovább, úgyis megnézitek a rövid (pusztán kétrészes) sorozatot. Ha a válasz nem, akkor érdemes maradni, mert elmondjuk, mi más van még ebben a néha hosszúnak tűnő két részben. Akik az elmúlt idők filmiparának hátsó szobáit szeretnék megérteni, azoknak ott van Pamela Anderson dokumentumfilmje, vagy most ez a sorozat Charlie Sheenről, akit lehet, hogy sokaknak már be kellene mutatni, ki is volt. Hiszen éppen csak világhíres lett egy kis időre, mégis elképesztő pénzek és érdekek mozogtak a háttérben ahhoz, hogy ne engedjék el a reflektorfényből. A balhéira régi filmnézőként azért emlékezhetünk (bár az összesre biztosan nem, de erre jó ez a doku), viszont mai szemmel elképesztő, hogy mindezeket, például az interjúkat(!) egy gyakran szinte öntudatlan emberrel követték el a kattintásvadászat miatt, habár akkor még nézettség és a lapeladások voltak csak.
Hogy előre vetítsük a végét, az összegzést, a sorozat erről a felelősségről szinte alig beszél, a médiáéról, pedig Charlie Sheen azért tudott olyan rengetegszer akkorát zuhanni, mert azok emelték fel, akik közvetlen közelről végignézték az önpusztítását, sőt, akik asszisztáltak is hozzá (pénzzel, paripával, posztóval). Nem, ehelyett az első rész és a második nagyjából fele egyszerűen elmegy arra, ahogyan Charlie Sheen mesél a ballépéseiről. Ő persze jól mesél, szórakoztatóan, őszintén, a vizuális anyag pedig szinte végtelen, nincs üresjárat, sztorik pörögnek egymás után, például a Nicolas Cage-el közös önpusztító összetalálkozásukról. Mégis félóra múlva úgy kezdjük érezni magunkat, mintha csak rossz helyre ültünk volna a bárpultnál, és megnyertük volna azt a fickót, akinek minden története úgy kezdődik, hogy amikor nagyon be voltam állva. Ezek a csínyek külső szemlélőként már inkább csak kínosak, vagy egyenesen károsak, és nem csak a mesélőre nézve, hanem a körülötte lévőkre is.
Pedig Charlie Sheen rendes embernek tűnik, aki egy egészen rendetlen világban nőtt fel. Halottnak született, és nagyon sokszor sodorta magát később is halálközelbe. A sorozatban nem nyilatkozik sem Emilio Estevez (tesói közül csak Ramon), sem az apja, Michael Sheen, viszont a rengeteg archívnak köszönhetően a filmszeretők is érdekes kincseket láthatnak, hallhatnak. (Milyen volt az Apokalipszis most díszletei között gyerekként bóklászni. Tudtátok, hogy Budapesten forgatta az első filmjét? Majdnem ő lett a Karate kölyök?). A legnagyobb név talán a régi barátja, Sean Penn, aki maga is úgy tűnik, mintha az anonim függők gyűlésén, amit eddig néztünk, csak fordítottak volna egyet a kamerán a következő résztvevőre. 
Denise Richards későn jelenik meg, de szinte ő az egyetlen, aki megmutatja, hogy az érintettek valósága milyen volt a Sheen-tornádó idején. Szeretettel és fájdalommal mesél, és ahogy maga a főszereplő mondja az egyik utolsó mondatában: az én történetemnél sokkal érdekesebb azoké, akik mellettem voltak. A sorozat is rájöhetett volna erre. A leginkább józan hangnak Jon Cryer tűnik, aki a Két pasi – meg egy kicsiben volt partnere. Egy ponton azt nyilatkozza róla, hogy Charlie Sheenben elképesztő félelem van, amit vagy egészséges módon tud kezelni (ebből születhetett például a humora), vagy saját maga ellen fordul vele.
De hogy elhangozzon jó is: vizuálisan fel sem tűnik, hogy dokumentumsorozatot nézünk, mert színes-pörgős, laza az anyag. A koncepció okosan van kitalálva, az esetleges gegek is a helyükön (bár van köztük szemöldökfelhúzós is). Azokra a jelenetekre, amikre pedig éppen nem volt bulvármédiás anyag, azt a megoldást választották, hogy eljátszatják, de szerencsére ez sem Viasat History-minőségben történik, filmileg nem lóg ki az eddigiekből, talán sokan észre sem veszik. A szaftos zűrök pedig ugyanolyan szaftosnak tűnnek ennyi idő távlatából is, nehéz nem azért végignézni, hogy az ember elámuljon a híresek és gazdagok mindennapjain.
Mégis sokáig, főleg az első rész alatt végig az a jelenet járt a fejemben a zseniális A harcosból, amikor Christian Bale összetört karaktere hosszasan mesél a korábbi híres bokszmeccséről azoknak, akik dokumentumfilmet forgatnak róla, de amikor tőlük kérdezi meg valaki, hogy: Miről is szól ez a film?, ők csak ezt válaszolják: Mondtam már, a crack függőségről. Hadd lássák a gyerekek, hogy mi is ez igazából. Ez a sorozat sem tudja aztán eldönteni, vagy lehet, hogy nem is akarja, hogy melyik történetet hangsúlyozza, viszont semmiképp sem aknázza ki a lehetőségeit. Főleg a felépülését csapják össze, és az utána lévő időt. A cím persze csak Charlie Sheent ígérte, de az sem lehet csak ennyi, mert nem egyedül él a világban.
