Szebb holnap 2 (Ying hung boon sik II), rendezte: John Woo, forgatókönyvíró: John Woo, Tsui Hark, Chan Hing-Ka, Leung Suk-wah, producer: Tsui Hark, szereplők: Dean Shek, Ti Lung, Leslie Cheung, Chow Yun-fat, operatőr: Wong Wing-hung, vágó: David Wu, zene: Joseph Koo, Lowell Lo, gyártó: Cinema City Film Workshop, hongkongi akciófilm, 104 perc, 1987 (R), Golden Princess Film Production
Golyó szaggatta, mégis szinte tökéletes
Cikksorozatunk 3. részében visszakanyarodunk a zsáner nagymesteréhez, John Woo-hoz. Aki kultikus filmjének, a Szebb holnapnak folytatásában minimum két lapáttal tett rá a fékevesztett golyóorkánra, és ezzel nem csupán a heroic bloodshed-et járatta kis híján csúcsra, hanem úgy összességében az egész akcióműfajt is.
Az előzményeket bizonyára mind ismeritek, de azért gyorsan fussuk le a kötelező köröket. John Woo 1986-ban a Szebb holnappal egy csapásra félisteni magasságokba emelkedő rendezővé lényegült át, a véres és szikár akciófilmből szárba szökkenő új alműfaj, a heroic bloodshed pedig rövid úton nem csak Hongkongot, hanem az egész világot is meghódította. A siker egyértelmű volt, annál is inkább, mivel az elkövetkezendő évek másról sem szóltak, mint duplapisztolyos antihősökről, akik a barátság, a bajtársiasság, a lojalitás és a becsület zászlaját lobogtatva kockáztatták életüket, hogy aztán komplett hadseregeken végiglövöldözve magukat elnyerjék a hőn áhított megváltást.
A rohamra nem kellett sokat várni, röpke fél esztendővel a Szebb holnap után már Ringo Lam is komponált egy vérbalettet, ám a Lángoló város ahelyett, hogy balga módon lapot húzott volna 19-re, egyszerűen csak bemutatta Woo mesterművének az antitézisét. A motívumokat ugyanúgy megtartotta, a konklúzió azonban merőben más lett: a főszereplők, legyenek bármennyire is odaadóak, ragaszkodóak egymás iránt, mégiscsak a törvény rossz oldalán vertek gyökeret, ilyenformán a mennyek kapuja alanyi jogon zárva marad előttük.
Végzetük elkerülhetetlen, viszont dicsőséget nem nyerhetnek. Lam válasza felért egy kijózanító hidegzuhannyal, ami okozhatott volna némi feszültséget a hongkongi akciófilmes nagyágyúk között, de lássanak csodát, a két ellentétes értelmezés remekül megfért egy kocsmában. Woo nem reagált kollégája zsánert dekonstruáló művére – hacsak nem úgy, hogy a Lángoló város után tíz hónappal bemutatott Szebb holnap 2-ben rendesen rátett még egy lapáttal, és konkrétan majdnem csúcsra járatta a műfajt. Több karakterrel, több tűzharccal, még szívbe markolóbb sorstragédiával, plafont is átszakító hullahegyekkel, no meg úgy nem mellesleg minden idők egyik legvéresebb leszámolásával, amely láttán a zsáner legnagyobb mesterei is csak levegőt kapkodva kamilláznak. Mert ez kérem akciófilm a javából!
És az a legnagyobb poén az egészben, hogy annyi hendikeppel, olcsó narratív húzással, na meg az utómunkálatok során felmerült problémákkal, amelyeket a Szebb holnap 2 magára szedett, a mozgóképes történelem egyetemes szabályai szerint úgy istenigazából nem kellene jó filmnek lennie. Woo emberfeletti ambícióval állt neki a folytatás munkálatainak, ám ez a bizonyos ambiciózusság komolyan feszegette a stúdió által kijelölt határokat. Így miután kézhez kapták a három óra hosszú első változatot, gyorsan parancsba adták a rendezőnek és Tsui Hark producernek, hogy sürgősen kurtítsanak rajta egy kicsit. A páros nagyjából 30 percet vágott ki, de a fejeseket ez sem győzte meg, szóval újra a vágószobában találták magukat, és a problémák itt kezdődtek csak el igazán.
Woo-nak is Harknak is más-más elképzelései voltak a film irányával kapcsolatban, ezért külön-külön folytatták a melót, három további vágó bevonásával. Ebből sült ki a 104 perces végső verzió, amit Woo (a műfajnak írt gyönyörű, katartikus és vérbő audiovizuális himnusszal felérő zárójelenetet kivéve) nem is tekint a sajátjának. Ezt követően értelemszerűen megromlott a viszony a két alkotó között, el is váltak útjaik, az utókort figyelembe véve pedig nem nehéz rájönni, hogy anno kinek volt igaza, és kinek az akaratát kellett volna érvényesíteni. Woo A bérgyilkossal és A fegyverek istenével lényegében kimaxolta a heroic bloodshedet, aztán jött Hollywood, míg Hark megcsinálta a kifejezetten rossz Szebb holnap 3-at, majd nyugaton a Nyerő páros és a Rajtaütés című borzalmakat az akkor már erősen leszállóágba kerülő Jean-Claude Van Damme-mal. Nem túl patinás életmű.
A Szebb holnap 2-re visszatérve: az előbb említett gondok mellett az is nagy problémát jelentett, hogy bár az első részben nem Chow Yun-fat volt a főszereplő, mégis, menő ballonkabátjával, napszemüvegével, fogpiszkálójával, lazaságával és vászont átégető karizmájával valóságos akcióikonként vonult be a filmtörténelembe. Puszta jelenlétével bebiztosította, hogy leginkább rá emlékezzünk, tehát szóba sem jöhetett, hogy kimaradjon a folytatásból.
Csakhogy az első epizód végén egy komplett tölténygyár havi termését belelőtték, és pluszban még a fejébe is kapott egy golyót, szóval ennél halottabb már aligha lehetett volna. Ezért a készítők egy olyan megoldáshoz nyúltak, ami még Hollywoodban, a képtelen agymenések, túltolt gagyiságok és komolyanvehetetlen parasztvakítások földjén is ritkaságnak számít: az addig még csak elejtett félmondatok szintjén sem említett ikertestvérhez.
Furcsa módon azonban a sztori ezúttal sem Chow-ra, hanem egy új karakterre koncentrál. Pontosabban a maffia világát régóta maga mögött hagyó Lungra, akinek legitim cégére gengszterek vetik ki a hálóikat. Egyúttal a hatóságok is felfigyelnek rá, így kerül a képbe az első rész óta börtönben sínylődő Ho, aki rendőrként dolgozó öccse, Kit megóvása érdekében beépül egykori barátja, Lung bandájába. A tragédia és az ezzel kéz a kézben járó fékevesztett golyózápor persze elkerülhetetlen, és Lung végül kénytelen New Yorkba menekülni, egyenesen Mark ikertestvéréhez, Kenhez.
Bonyodalom tehát van bőven, az első rész szimpla, drámai, egyben végtelenül célirányos narratíváját gyorsan felejtsük el, sőt, ami azt illeti, a kivágott jelenetekkel együtt a többdimenziós figurák, a karakterek közötti kapcsolatrendszerek, a következetes sztorielemek, a kidolgozott metaforák, illetve úgy en bloc a logikus történetvezetés is a kukában landolt. Az, hogy a filmet az utómunkálatok során szanaszét szabdalták, rendesen rányomja a bélyegét a végeredményre, a cselekmény időnként egyenesen érthetetlen, nemegyszer olyan dolgokba kapnak bele, amik először teljesen úgy néznek ki, hogy később majd fontos lesznek, ám végül nem kezdenek velük semmit, és a pamlagon hagyják, mintha soha nem is lettek volna.
Máskor épp az ellenkezője történik, egy-egy sztoriszálat túlságosan sokáig elhúznak (Lung idegösszeroppanása, majd felgyógyulása egy idő után már rendkívül fárasztó és monoton), közben a cselekmény ide-oda cikázik Hongkong és New York között, tulajdonképpen néha még azt sem tudjuk, hogy bizonyos szereplők miért vannak épp ott, ahol. A kultikus első epizód katarzisa csupán nyomokban fedezhető fel, az azt nagyban meghatározó erős stilisztika és dramaturgia is komoly kárát látja a megnyirbált játékidőnek.
És most következik a nagy DE! Alapesetben a fentebb taglalt gikszerek már bőven elegek lennének ahhoz, hogy a Szebb holnap 2-öt a heroic bloodshed-történelem “futottak még” kategóriájába predesztinálják, vagy maximum egy tisztes középszer sülne ki a dologból – ám Woo olyan remekül kompenzálja a hiányosságokat, ami nem csak a műfajban, hanem úgy összességében is szinte teljesen példátlan. Mert sok helyen bele lehet kötni a 2. részbe, de egyvalamivel kapcsolatban még csak véletlenül sem érheti szó a ház elejét, és ha valaki akár csak minimális negatív kritikát fogalmaz meg ezzel kapcsolatban, rögtön indulhat is a bitófára: ez pedig az akció. Woo a “mindenből többet és nagyobbat” szabályát totálisan magáévá téve dupla annyi szereplőt helyez el a sakktáblán, és minden következő akciójelenet eggyel nagyobb színpadot követel.
Ezzel egyenes arányban növekszik a pisztolyok, puskák, gépkarabélyok száma, illetve a hullák mennyisége, aztán a végső leszámolásban már olyan elementáris erővel csapódnak a skulók az arcunkba, hogy annak még majdnem 40 évvel később sem nagyon akadnak méltó kihívói. Hőseink egy kisebb latin-amerikai ország hadseregének teljes arzenálját pakolják magukra, majd fekete öltönyben és napszemüvegben indulnak csatába (Chow Yun-fat a filléres húzás ellenére is jobb Kenként, mint Markként – az első részben szimőlán cool volt, itt már egy tömegpusztító-üzemmódba kapcsolt isten, a halál kicseszett angyala), majd úgy száz rosszarcút küldenek az örök vadászmezőkre.
Ebben a bizonyos 10 percben a művésziesség keveredik a brutalitással, a gyönyörűség a vérmocsokkal, a fegyverdörrenések, kardcsapások, látványos halálnemek, valamint a lassított felvétellel levezényelt akrobatamutatványokkal a filmtörténelem egyik legkegyetlenebb csúcspontját eredményezik. A mozgóképes erőszak mennyei dicsőítése ez, audiovizuális óda a komplett akcióműfaj felé, a heroic bloodshed abszolút esszenciája. És mindezt kitől mástól kaphatnánk meg, mint a zsáner nagymesterétől, John Woo-tól (az meg, hogy a rendező még a Szebb holnap 2 golyóorkánját is képes volt felülmúlni, ráadásul kétszer, univerzális csoda, de nemsokára majd azoknak is emléket állítunk). Gyakorlatilag nincs olyan film, ami a gyártási folyamat során ennyit szenvedett volna, és mégis ennyire közel áll a tökéletességhez.
