Harry Hole (Jo Nesbo’s Detective Hole) Író: Jo Nesbø Rendezte: Øystein Karlsen, Anna Zackrisson, szereplők: Tobias Santelmann, Joel Kinnaman, Ellen Helinder, Anders Baasmo Kristiansen, Maxime Baune Bochud, Pia Tjelta, norvég-amerikai thrillersorozat, 9 rész, részenként kb. 43-60 perc, 2026., korhatár: 16 év Netflix
Harry Hole borzasztó élete
Jo Nesbø maga, a skandináv krimi egyik klasszikusa tévésorozatot készített a legismertebb nyomozójáról, a végeredmény viszont mégsem olyan lett, mint vártuk. A norvég nyár például egészen úgy fest benne, mint Párizs az Amélie csodálatos életében. A történet viszont nem lett körmönfont, inkább csak túl sok szálon bonyolódik, ezért aztán egyik sem lesz elég érdekes végül. Harry Hole viszont mindenképpen jó, hogy megújítsa a klasszikus sötét-hideg-magányos északi filmről alkotott képünket. Ráadásul a zenéért Nick Cave felelt.
Egy kritikában a legkevésbé fontos, hogy az, aki írta, milyen nexusban van a kritika tárgyával, most mégis vázolom gyorsan, legfőképp önvédelemből. Szinte az összes Harry Hole könyvet olvastam, mert mindig magával ragadott a cselekményessége, a szórakoztató klisék ellenére is. (Habár a főszereplő karaktere már akkor is véleményes volt nekem, ezt is be kell vallanom.) Ezzel csak annyit szerettem volna jelezni, hogy a Hóember sikertelensége után nagyon szurkoltam annak, hogy ez most sikerüljön. Nem is állítom, hogy ez nem történt meg, de végül mégis csalódott voltam már a sorozat első részei után. Viszont könnyen lehet, hogy a túlzott elvárások okozták ezt, így aztán még bizonytalanabbul mondok majd véleményt.
De kezdjük a pozitívumokkal: a sorozat vizuális megjelenítése, ez a forró, zsúfolt, színes norvég nyár egyszerre felüdülés és némi fricska is a korábbi hófehér, magányos és néma skandináv krimik felé. Kimondottan jól áll neki ez a változás, és nézőként várjuk is, hogy valami új történjen a továbbiakban. A bevezetőben az Amélie csodálatos életéhez hasonlítottam ezt a színvilágot, de valahol félúton van aközött, és a szintén friss (dán alapokon nyugvó) Megoldatlan ügyek osztálya között. Kicsit retró, kicsit idilli, és eléggé zöld.
A másik kiemelkedően jól sikerült dolog benne a casting. Habár a könyvek alapján soha nem alakult ki bennem pontos kép arról, hogy Harry Hole hogyan nézhet ki, de amint megjelent Tobias Santelmann (A szabotázs, Az utolsó királyság), tudtam, hogy így. Ő Harry Hole. (Személyes benyomásom ugyanerről: ő Jo Nesbø is, csak fél fejjel magasabb kiadásban.) Joel Kinnaman pedig, aki a kiváló Gyilkosságban egy ehhez egészen hasonló karaktert alakított, most egyenrangú ellenfeleként jelenik meg.
Az északi filmek kedvelőinek pedig legalább minden második szereplő ismerős lehet valahonnan, mint egy folyamatos easter egg. Ám akinek ez az első kalandozása erre a vidékre, ő is gyors igazolást kaphat: egyedi és jó színészek a norvégok (svédek), még a legkisebb mellékszerepekben is.
Szólnunk kell még a zenéről is, aminek Nick Cave az egyik felelőse, Warren Ellis pedig a másik (Wind River- Gyilkos nyomon, A préri urai) kellhet-e ennél több? Természetesen maga Nesbø is ért hozzá, ő is zenészből lett később író. Ennek köszönhetően erős is a sorozat hangulata, néha erősebb, mint maga a történet. Mert az egyébként nálunk Boszorkányszög címen megjelent könyvet (angolul The Devil’s Star), valahogy olyan szerteágazóan sikerült kezelniük, mintha nem is egy, hanem két-három könyv lenne egyszerre.
A nagy előd, A híd sem volt mentes a mellékvágányoktól, viszont ott sikerült végig egy erős fővonal mellett tartani ezeket. Itt pedig úgy tűnik, mintha nem lenne egymáshoz semmi közük, így végül egyik sem lett elég erős ahhoz, hogy elvigyen 9 részt a hátán.
És talán Harry Hole karaktere sem az már. Az első könyv 1997-ben jelent meg, a hasonlóan morálisan szürke, de szintén kiemelkedően tehetséges Doktor House is 2004-ben indult. Most viszont, az első után majdnem 30 évvel már más a megítélése ezeknek. A függőség nem egy erős karakterjellemző, hanem betegség, amit kezelni kell, és amiről tudjuk, hogy pusztító hatással lehet a saját közösségére. Nem karcosabb lesz tőle a karakter, inkább arrogánsabb, vagy sajnálnivalóbb. Természetesen nem muszáj, hogy kedveljük a főszereplőt, de itt a történet annyira széttart, hogy ő lenne az egyetlen, aki összefogná ezeket, aki miatt mégis érdekelne, hogy mi lesz a végkimenetel. Így viszont ez is sérül.
Spoilerveszély miatt nem írunk semmit a krimi kibontásáról, mert végül persze minden csavar értelmet nyer, és minden kirakós a helyére kerül. Tisztességesen, nem túl olcsó megoldásokkal és egészen sok akcióval. Csak a köztes időt kellett volna meghúzni egy kicsit. Ha a mondjuk a 9 rész helyett 6 lett volna, és az erre szabott kisebb történet, kimondottan jó is lehetett volna. Így sem érdektelen, és elég egyedi ahhoz, hogy kiemelkedjen az átlagból. Viszont sajnos időnként felejthető, néha még aközben is, miközben még tart.
